Hogy a testtel való kapcsolat elemei közül mi működik jól, és mi kevésbé, azt mindenki döntse el maga. Én úgy gondolom és tapasztalom, hogy a test elnyomása vagy elhanyagolása, a szükségleteinek a figyelmen kívül hagyása, illetve a test egyes részeivel vagy működéseivel kapcsolatos negatív érzések, gondolatok és tettek: elítélés, elégedetlenség, szorongás, szégyen, szomorúság, harag, undor, ill. a büntetés hosszútávon ritkán kifizetődőek. Hajlok arra, hogy minden stratégiára, amit emberek választanak, úgy tekintsek, mint ötletekre, amik valaha működőképes ötletek voltak (csak adott esetben már nem azok), vagy legalábbis működőképes ötletnek tűntek. Így, noha a testtel való jól működő kapcsolat alapvető a boldogságunkhoz és egészségünkhöz, a kevésbé jól működő viszonyulások esetében is megkeresheted az indokaidat: miért választottad annó ezt a stratégiát, és választod a mai napig is visszatérően?

Egy lehetséges válasz: az élettér és életmód, amiben felnőttél, és amiben a hétköznapjaidat töltöd. A civilizált társadalom legtöbb tagja - beleértve a sokakat, akiknek kevés jut, és a kevesek közül is néhányat, akinek sok jut -, az ébren töltött óráinak javát munkára, (munkahely és az utazás, házi munka) fordítja. A munka által megkövetelt testtartás és mozgás maga gyakran eltér attól, amire a vázrendszerünk adaptálódott az evolúció során (mozgásszegény ülő- és állómunka, vagy monoton mozdulatok), nem ergonomikus. A hosszú munkaidőben dolgozók az alvásban és pihenésben hiányt szenvednek, felborul a bioritmus. A test jelzi az ezekből fakadó feszültséget, fájdalmat, fáradtságot, apróbb és kevésbé apró kényelmetlen érzetek formájában, amiket hatékonynak tűnik figyelmen kívül hagyni, vagy lekezelni (pl. serkentő- és nyugtató szerekkel), hiszen „nem lehet megállni, valamiből élni kell”. A testhez sokan úgy viszonyulnak, mintha egy tárgy lenne, egy gép, amivel kevés a személyes kapcsolat. Csak akkor figyelnek rá, ha elromlik, akkor viszont többen a korábbi gyakorlattól eltérően „sokat foglalkoznak a testükkel”: aggódnak érte, félnek tőle, haragszanak rá, szidják, ám sokszor tanácstalanok, hogy is kéne megjavítani, úgyhogy elviszik a szervizbe, hogy oldják meg mások. A munkaidőn kívül is több életterületen tetten érhető a testi elnyomás és tárgyiasítás, a testi élvezet alárendelése a hatékonyságnak, pl.: házimunka, iskola, sport, művészet, kikapcsolódás.

A hosszú munkaidővel párhuzamosan a személyes kapcsolatokra fordítható idő megrövidül, csökken a társas támogatottság. Az emberi faj kialakulása során arra adaptálódott, hogy közösségben éljen, problémáit és a stresszt első körben társas úton oldja meg. A civilizált társadalmakban az együttműködő, együttérzésen, érzéseken és szükségleteken (is) alapuló személyes kapcsolatok helyett a szabályokon, hatalmon és erőszakon, büntetésen és jutalmon alapuló kapcsolatok lépnek előtérbe, ahol a külső megjelenés és a személytelen írásos utasítások (pl. törvények, rendeletek) a társas élet fő szervezői. A külső megjelenés alapján szerveződő kapcsolatok pedig megint csak a test eltárgyiasítását erősítik Lecsökken az érzelmi töltődés aránya, az érintés, ölelés, szexuális együttlét mennyisége és minősége is, a játékkal és rítusokkal (pl. ünneplés, vagy épp gyász) töltött idő. A társas támogatás hiányában evolúciósan korábbi, az emberek számára kevésbé hatékony stressz- és konfliktuskezelő stratégiák (agresszió és a másik hibáztatása; szorongás és szégyen, önhibáztatás; végső soron kiégés, lefagyás) kapcsolnak be, és válnak megszokottá. Ezek a stratégiák nemcsak eltérő lelki (gondolati, érzelmi) válaszokat, hanem testi (idegi, hormonális, immun) folyamatokat indítanak be. Ha hosszútávon felülkerekednek a társas kapcsolódás stratégiáján, a szervezet egyensúlyát is felborítják, és testi-lelki problémákhoz, majd betegségekhez vezetnek. A megoldatlan konfliktusok és negatív érzelmek (harag, szégyen, szomorúság) testben is megjelenő fájdalma és frusztrációja csökkentheti a test szeretetét. A fájdalomérzet fokozódik önmagában a társas kapcsolatok hiányától, vagy a társas elutasítás érzetétől, egyesek szerint ez igaz a fertőzésre adott válaszra (láz, rossz közérzet) és a gyulladásos folyamatokra (bőr, bél, asztma, érelmeszesedés) is.

Fogantatástól kezdve érzékeltük és tanultuk, hogy a környezetünk mennyire biztonságos vagy veszélyes, mennyire számíthatunk a többiekre probléma esetén. A civilizáció tagjainak összképe a világról és az emberekről könnyen lehet az, hogy „a világ tele van veszélyekkel, versenyezniük kell az erőforrásokért, és igazából csak magukra számíthatnak, ha valamire”. A veszélyérzet automatikusan kifelé fordítja a figyelmet, gyengíti a befelé figyelést. A testi-lelki elhanyagolás gyerekkorban, a gondoskodás mennyiségi vagy minőségi hiánya, ha feldolgozatlan élmények maradnak, akkor traumaként tárolódhatnak, nemcsak az erőszak és bántalmazás (szóban, fizikailag, vagy szexuálisan). Trauma esetén a legősibb stresszválasz, a lefagyás, a sokk kapcsol be, és mivel az élmény később sem kap társas figyelmet, empátiát, az adott élményhez tartozó emlékek, érzelmek, testi érzetek disszociálnak (leválnak) a tudatosan elérhető tartalmakról. Így a traumához kapcsolódó testrészek, vagy akár az egész test kevésbé érzékelhetővé válik, ha mégis figyelmet fordít rá valaki, akkor a traumatikus élmény aktiválódásával feszültség, fájdalom, és egyéb kellemetlen testi érzetek jelentkezhetnek.

A mód, ahogyan a saját testünkhöz (és általában véve magunkhoz) viszonyulunk gyakran tükörképe annak, ahogy a szüleink (vagy gondozóink) viszonyultak magukhoz és hozzánk gyerekként, és ez a kapcsolati minta generációról-generációra továbbadódhat. Ha szüleinknek kevés ideje volt arra, hogy gondoskodjanak rólunk (nemcsak fizikailag, hanem pl. érzelmileg is) és figyeljenek ránk, akkor felnőttként hajlamosabbak lehetünk elhanyagolni a testünket és elnyomni az érzeteit. Ha a szüleink az együttérzés helyett haraggal vagy szégyennel fordultak felénk, akkor hajlamosabbak leszünk ezekkel az érzésekkel viszonyulni a testünk felé, vagy annak részei felé. A szüleink azon mintája, hogy a külső megjelenés számít inkább, és kevésbé az érzések és szükségletek megélése, kommunikálása és kielégítése: öntudatlanul beépülhet a mi viselkedésünkbe is. Mindezeknek a szülői viselkedéseknek is lehet empátiát adni: a civilizáció tagjaként nagy munkateher használja fel a legtöbbőjük idejét és energiáját, csökkent a társas támogatás (törzsek és közösségi nevelés helyett elszigeteltebb családok), a nevelés régi bevált hagyományai eltűnőben, ill. gyakran ők is erőszakon alapuló szocializációban részesültek, vagy akár traumatizálódtak.

A civilizált életmód több olyan jellemzőjét lehetne még felsorolni, ami testi kellemetlenséghez, fájdalomhoz vezethet a testmozgáson (mozgáshiány vagy monoton mozgás sok ideig), a bioritmuson (minőségi és mennyiségi hiány az alvás és pihenés terén), és társas életen (szeretetalapú személyes kapcsolatok helyett szabály- és dominanciaelvű kapcsolatok) túl, pl. a táplálkozás (minőségi vagy mennyiségi éhezés, vagy épp mennyiségi túltápláltság), higiénia (az eredeti bélflóra kiirtása), szennyezés (zaj-, fény-, kémiai-, radioaktív- és bűzterhelés), spiritualitás (rítusok, adaptív kulturális és ökológiai víziók hiánya).

A testtel való kapcsolatunk megismerése, és annak megértése, hogy hogyan testesítjük meg életünk eddigi történetét, és a kultúrát, amelyben élünk, segíthet tudatosítani, most milyen stratégiákat alkalmazunk a testtel, segíthet empátiát adni a jelenlegi stratégiáinknak, és segíthet új, hatékonyabb stratégiákat választani.

Az alábbi írásokból megtudhatod, mik:

• a testtel való kapcsolat fejlesztésének és helyreállításának lehetőségei: Szia Testem! 3. rész
• A jól működő testkapcsolat haszna: Szia Testem! 1. rész