75 éve szabadult fel a zsidógettó – de csak fizikailag

érzések és testi érzetek a holokausztról és az intoleranciáról

2020. január 18. - Baratkozzatesteddel.blog.hu

2020 január 18. egy sima szombat is lehetne. Idén azonban szeretném megélni a különlegességét, és megünnepelni a gettó felszabadulásának évfordulóját. Az ünneplés jegyében gyertyát gyújtok, és befele figyelek, milyen érzések kapcsolódnak ehhez a naphoz:

Remény és kétség

Boldogság, már-már ujjongás. Az életveszély, rettegés, megaláztatás, bántalmazás, nyomor vége. Fellélegzés, tágasság a tüdőmben. Remény az életre és újjászületésre. De ahogy erre a reményre figyelek, elhalványodik, elfeketedik.

Jön egy kétség, mintha a gettó deszkapalánkjai eltűntek volna ugyan, de a gettó még mindig állna - bennem. Keserű az íze, összehúzódom. Harmadik generációs holokauszt-túlélő vagyok. Ismerek magamban egy énrészt, aki nem bízik a világban, a jövőben, másban, magában. Tehetetlen, fáradt, és feladna mindent. Készenlétben és kiérzékenyítve várja, mikor próbálják meg bántani vagy elnyomni. Nem hisz az erejében, ezért konfliktusokban vagy meghunyászkodik, vagy agresszívan támad. A magamról mesélt történetem mostani verziójában, ezt a sebzett énrészemet gyötri és ébren tartja mindaz, ami a nagymamámat és a családját érte a Holokauszt alatt. Minden percem ’44 is, a gettó jelen.

Évek óta gyógyítgatom ezt a részemet. Nem célom, hogy megszabaduljak tőle. Annyi a szándékom, hogy kezelni tudjam, és mellé tudjak állni, amikor felébred. Tanultam is és tapasztalom is, hogy a traumák gyógyulása fájdalmas, energiaigényes, és csigalassú. Ahogy erről írok, átjár a sorsközösség érzése mindenkivel, akit megsebzett az élet: az áldozatokkal, a leszármazottaikkal, és a tanúként (vagy elkövetőként) traumatizáltakkal.

Harag, bosszúvágy, szégyen

Az örömömet ezen a napon nemcsak a traumában továbbélő múlt árnyékolja be. Az itthoni intézményesített népirtásnak vége lett ugyan 75 éve, és a gettó kerítéseit is lebontották, de az emberek fejében tere maradt annak, hogy másokat beskatulyázzanak, elnyomjanak és alsóbbrendűnek tekintsenek. Nemcsak az antiszemitizmusra gondolok, hanem mindenféle intoleranciára. Egyszerűen nincs meg az az élmény, hogy „juhú, vége a holokausztnak, megtanultuk a leckét; ha sokfélén szeretnénk békésen együtt élni, akkor mindenkinek kezelni kell a különbözőségből fakadó fóbiáit és feszültségeit, és keresni a sokszínűség értékeit”.

Fellobban bennem a harag az intoleráns viselkedés felé, jön egy hang, hogy gettóba kéne őket zárni. Ver a szívem, összeszorítom a fogaimat. Fellobban a harag a bántalmazók és elkövetők felé. Gyilkos fantáziák futnak át rajtam velük, amikben felidéződnek olvasmányaim a nyilasok rémtetteiről - csak ezekben a képekben én vagyok a hatalmi oldalon, és megtorlok. Fellelkesedem, aztán undorodom és kétségbeesem ezektől a fantáziáktól. Ha intoleráns vagyok az intoleranciával, akkor én is intoleráns vagyok?!

Együttérzés és felszabadulás

Aztán jön egy szalmaszál a nagy kétségben. Mi van, ha intoleránsan gondolkozom az intoleráns viselkedésről, de toleránsan viselkedem az intoleránsan gondolkozókkal? Papíron jól néz ki, de a gyakorlatban rohadt fáradtságosnak tűnik. A tisztelet- és figyelemadás végett kezelni a félelmemet, amit valaki fób gondolatai keltenek bennem? Bízni egyszerre a másikban, hogy az érzéseit függetleníteni tudja a tetteitől, és egyszerre magamban és a világban, hogyha mégis bántani akarnak, lesz védelem a számomra? Figyelni, hogy ne mossam össze az intoleránsan gondolkodókat az elkövetőkkel?

Megsejtem, hogy minél inkább begyógyulnak a saját traumáim, annál inkább képes leszek erre. Megsejtem, hogy hasonló fáradtságos lépéseket és érzelmi képességeket szeretnék a fób beállítódásúaktól is. Megsejtem, hogy talán számos fóbia mögött hasonló érzelmi sebek, traumák húzódnak, mint amiket én is cipelek. Pár bekezdéssel ezelőtt átjárt majd elhagyott, hogy az elkövetők traumájával sorsközösséget tudjak érezni. Most, azon keresztül, hogy a fóbiákhoz közelebb léptem (a saját intolerancia-fóbiámon át), újra megtaláltam ezt az együttérzést az elkövetőkkel. Ettől lazulok valamelyest, az arcomról olvadni kezd a fintor. Közösséget érzek a sebeikkel, amik miatt eltávolodtak a toleranciától, és a sebeikkel, amiket elkövetőként szereztek. Rettenetes dolgokat néztek végig, és ami még nehezebb lehet: műveltek. És nemcsak ők, hanem potenciálisan a leszármazottaik is cipelik tovább a terhet. Harmadik generációs holokauszt-elkövetők és –túlélők… két szár egy tőről...

Ingatag még ez az én együttérzésem, mégis erőt ad. Fényes, átmelegít. Mintha óriási hatalom lenne ebben a megbocsájtásban. Nem birtoklom teljesen, de tetszik az íze. Ez valami, amit meg tudok ünnepelni ma. Most érkezik meg az az öröm, ami az írás elején jött, majd ment. Most, hogy jobban átlátok a félelmeimen, és látom az áldozatokat és elkövetőket, és látom őket, mint embereket, felszabadulást érzek. Felszabadulást, reményt, és ezzel karöltve mély gyászt a veszteségekért. És bizonytalanságot, és kíváncsiságot, mintha még rengeteget nem értenék és tudnék.

Pár palánknyit ma is bontottam a képzeletbeli gettóm falából. Így jobban látok befele. És kifele.

Holnap elmegyek egy nyilvános megemlékezésre a Dohány utcai zsinagógába. Ha megérintett a téma, akár mert része a családi múltadnak, akár mert az érzések ismerősek belőle, vagy akármi miatt… szívesen veszem, ha velem tartasz.

dr. Tihanyi Benedek T.
Élményjógaoktató, kutatóorvos, meseterapeuta, testtudat tréner