Az idő érzékelése, az idő sebességének befolyásolása egy másik hozadéka a jógázásnak.

Sőt, ha visszaemlékszem, miért mentem el 14 évesen életem első jógaórájára, akkor éppen az idővel kapcsolatos kamaszkori kérdéseim vittek oda. Akkoriban egyre erősebben foglalkoztatott, elszomorított, és, bevallom, kétségbe ejtett az az élményem, hogy a napjaim, heteim és hónapjaim szédítő sebességgel peregnek át rajtam, és hogy úgy élem az életem nagy részét, hogy csak utólag vagy soha nem fogom fel, hogy az megtörtént. Féltem, hogy ha így rohanok végig az időmön, mint egy robot, hamar a végére fogok járni. Néha, ritkán, például amikor kettesben maradtam a tükörképemmel és mélyen a szemembe néztem, átjárt az a szokatlan érzés, hogy vagyok. Élek. Ilyenkor az idő is lelassult, sőt, ha visszaemlékeztem az elmúlt napok eseményeire, kicsit utólag is meg tudtam őket élni, kicsit időt és mélységet tudtam nekik adni, és megérezni magamat bennük. De aztán, visszatértem a hétköznapokhoz, hogy megint hetekig tompa félálmomban legyek ébren.

Az első jógaórámra egy gimnáziumi osztálytársam hívott el, és mivel egyre jobban nyomasztott az elfolyó idővel szembeni tehetetlenségem, nagyon nyitott voltam új élményekre. Mellbe vágott az a helyzet, hogy teljes figyelmet adhatok magamnak, a testemnek, és az élményemnek. Emlékszem, a gyertyaállás közben erősödött fel bennem valami játékos hangulat, ahogy itt kalimpálnak a lábaim a fejem felett a levegőben, olyan szabadon sokféle helyzetbe viszem a testemet a gyakorlatokban, olyan sokféle térformában viszonyulnak egymáshoz és a fejemhez, ahonnan kinézek és szemlélem ezt az egészet... Legszívesebben kuncogtam volna. Oviskoromban éreztem magam utoljára ennyire a testemben, és meglepődtem, hogy hová tűnt ez az élmény az elmúlt 8 évben, mióta az időm és a figyelmem nagy részét az iskolának és a tanulásnak szenteltem.

Az idő a jógaóra alatt lassan telt, annyi minden élmény belefért, és közben mégis könnyedén áramlott (tehát nem azért telt lassan, mert unatkoztam, és vártam a végét). Hálás voltam az oktatónak, az engem idehozó osztálytársamnak, és magamnak, hogy ott lehettem azon az órán, és hálás vagyok magunknak most is, 13 év gyakorlás után. A jógázás révén most már ügyesebben tudom tudatosítani, hogy éppen most milyennek észlelem az idő múlását. Ügyesebben el tudom fogadni, ha éppen rohan, ugyanakkor ügyesebben le tudom lassítani, ha arra van szükségem. Az engedély és emlékeztető, hogy

• megérezhetem magam, a testem különféle helyzetekben,
• átélhetem az érzéseimet, amik az élményhez kapcsolnak, sőt, alakíthatom úgy a helyzeteket, hogy éber és kíváncsi lehessek bennük,
• kipihentségre is szükségem van ahhoz, hogy figyelhessek arra, ami történik,
• jelen lehetek, akkor is, amikor éppen valami feszültség jön, nem kell elbújnom az automata-üzemmódban,
• a rágódás és állandó gondolkodás helyett adhatok magamnak biztonságot a befelé figyeléssel is

mind olyan eszközök a kezemben a jelenhez való kapcsolódáshoz, amiket erősíteni tudok a jógázással.

A későbbi jógázás során (is) találkoztam azzal a furcsa élménnyel, hogy nemcsak a feszültség és a más nehéz érzések sarkallhatnak arra, hogy minél gyorsabban túl legyek egy helyzeten, és elbújjak a jelenem elől. Az örömteli élményeket néha szintén nehéz lehet megélni. Hiába esik jól egy gyakorlat vagy egy relaxálás, mégis mintha egy pillanat alatt véget érne az egész, és csak utólag fognám fel, milyen jó is volt nekem. Mintha nehéz lenne megélni a jót. (Az önfeledtség, bár pozitívan cseng, nemcsak azt jelentheti, hogy megfeledkezem a gondjaimról, bánataimról és feszkóimról. Az önfeledtségben benne lehet az is, hogy e jótékony felejtés ára és módja az, hogy magamat is teljesen elfelejtem. Kikapcsolom azt a tudást, hogy létezem.)

Amikor figyelmet adok annak a belső sürgetésnek, ami továbbhajt az örömteli élményektől, felgyorsítja őket, sokszor egy kétséggel találkozom magamban: „vajon megérdemlem én ezt az örömöt? Tettem érte eleget?” Egy olyan részem mutatja meg magát ilyenkor, aki szerint az örömért mindig erőfeszítéseket kell tenni, ki kell érdemelni. Azért szeretek találkozni azzal a részemmel, aki ezt hiszi, azért szeretem, amikor tudatosul, mert ilyenkor segíthetek neki változni. Megérthetem, hogy kiszámíthatóságra és átláthatóságra van szüksége, ezért találta ki ezt a rendszert. Javasolhatok neki más elképzeléseket, amik szintén megadják neki az átláthatóságot, viszont kevésbé távolítanak el engem a pozitív élményektől, pl. „Megélhetem az örömöt, és elidőzhetek vele, anélkül, hogy előzetes szenvedéssel megvásároltam volna.” „Az örömöm a szükségleteim kielégítettségét jelzik, amikért felelősséget vállalhatok.”

Egyszer az egyik foglalkozáson résztvevője megosztotta, hogy nagyon élvezte a folyamatot, viszont végig félt, hogy egyszer vége lesz. Bennem is rezonált az, amit mondott, és ez egy másik részemet juttatta eszembe, aki eltávolít attól, hogy megéljem, kiélvezzem, ízlelgessem, mélyítsem az örömteli pillanatokat, aki ehelyett felgyorsítja az időt. Ő attól fél, hogy a jelen öröme csak a véletlenen múlott, és a jövőben megint magatehetetlenül várhatom majd, hogy újra ennyire jó legyen. Ezzel a részemmel is szeretek találkozni, mert olyankor emlékeztethetem, hogy számíthat rám, és a képességeim szerint gondoskodni fogok magamról. Bízhat bennem, hogy figyelni fogok rá és magamra.

dr. Tihanyi Benedek
testtudat tréner, jógaoktató, kutatóorvos
hírlevél, face group, face page, e-mail,
baratkozzatesteddel.blog.hu