Hat-e a homeopátia? Gyógyszerként árusítható egyáltalán?

Ezek mentén a kérdések mentén kiéleződött a vita a közelmúlt eseményei kapcsán, és két ellentétes tábor jelent meg. Amikor mindkét félnek próbáltam empátiát adni, jött néhány gondolat, ami segítheti a kölcsönös megértést és az összebékítést.

Az egyik tábor tagjai, az „ellenzők” a gyógyszer cím odaítéléséhez tudományos alátámasztottságot igényelnének. Mi történik bennük, mikor azt tapasztalják, hogy a homeopátia egyértelmű tudományos bizonyíték nélkül azt állítja magáról, hogy hat, sőt, gyógyszerként forgalmazza a termékeit? Értelmezhetik úgy, hogy egy átveréssel állnak szemben. Ez olyan élmény lehet, mint amikor egy játékban megszegik a játékszabályokat, vagy szándékosan becsapnak. Meg tudom érteni, ha valaki feszült vagy dühös lesz, ha ezzel találkozik. Nemcsak empatizálok az élménnyel, át is éltem. A nászutamon egy tühtig rodoszi patikában egy sima orrcseppet szerettem volna vásárolni. Rezzenéstelen arccal adtak el nekem egy homeopátiás szert, amit csak otthon vettem észre. Amikor visszamentem reklamálni, a gyógyszertáros megpróbált lebeszélni a biokémiai hatóanyagot tartalmazó szerről, majd sopánkodva mégis kiadta nekem az egyébként olcsóbb szteroidos cseppet.

A másik tábor tagjai, a „támogatók” szerint az a gyógyszer, ami működik, ami a tapasztalat szerint segít a szenvedés csökkentésében. Akik úgy gondolják, hogy a homeopátiás szerek hatnak, számukra jogos a gyógyszer cím odaítélése. Amikor olyan kijelentésekkel találkoznak, hogy „a homeopátiának csak placebó-hatása van, tehát nincs hatása, nem javul tőle a beteg állapota”, azt élhetik meg, hogy semmibe veszik, megkérdőjelezik a személyes tapasztalataikat, véleményüket, és hogy hazudnak nekik. Ez bennük is feszültséget, dühöt kelthet. Ezzel az élménnyel sem csak empatizálok, hanem át is élem, amikor internetes cikkekben, facebook-os kommentekben vagy beszélgetésekben a tudományra hivatkozva és mégis a tudományos eredményeket figyelmen kívül hagyva a homeopátiát és más komplementer gyógymódszert támadják, teljesen hatástalannak ítélik, a betiltását szorgalmazzák.

Talán feltűnt az Olvasóknak, hogy a két tábor közti ellentét egyik forrása abban rejlik, hogy máshogy használják a „gyógyszer” és „hat” szavakat. Az ellenzők számára az a hatással bíró gyógyszer, ami egy tudományos kísérletsorozatban hatékonyabbnak bizonyul a placebónál. A támogatók nézőpontját úgy tudnám összefoglalni, hogy az a hatással bíró gyógyszer, ami a semminél/az időnél jobban hatást fejt ki, vagy amit a szubjektív tapasztalat igazolt, vagy akár aminek a hatása hihető. (Függetlenül attól, hogy a hatás az placebó-hatás, vagy sem.) Az ellenzőknek talán átláthatóságra volna szüksége, hogy mindenki biztosan tudhassa, amikor homeopátiás szert vesz, hogy a tudományos eredmények vegyesek róla, lehet, hogy csak placebó-hatása van. A támogatóknak talán arra volna szüksége, hogy továbbra is: hozzájuthassanak a szerekhez, lehessen őket hirdetni, és lehessen rá támogatást kapni. Egy megoldás lehet, hogy egyetértés születik arról, hogy mit nevezünk gyógyszernek: 1. vagy bevezetni egy új fogalmat, ami kifejezi, hogy a placebónál erősebb hatással bír egy készítmény, és gyógyszernek hívni minden a semminél jobb készítményt, 2. vagy a placebóval azonos erősségű szerekre bevezetni egy új fogalmat, az eredeti gyógyszer fogalmat csak placebónál erősebb szerekre használni. 

A modern placebó-kutatások érdekes adalékot adnak e kérdéshez. (ld. a placebóról szóló írásomat). A placebó-hatást nemcsak a képzeletben működik, egy olyan valódi hatás, ami pszichobiokémiai folyamatokon keresztül konkrét fizikai-testi változásokat idéz elő. Nemcsak egy biokémiai hatóanyagot tartalmazó fájdalomcsillapító, hanem attól mentes készítmény, ún. placebó-kezelés is be tud kapcsolni belső fájdalomcsillapító idegi folyamatokat, nemcsak az agyban, hanem egészen lent, a gerincvelőben is. Még az extrém erős fájdalomcsillapító, a morfin összhatásában jelentős része van a placebónak. Egy vizsgálatban úgy adtak morfint műtét után lábadozóknak, hogy azok erről nem tudtak, és sokkal erősebb fájdalomról számoltak be, mint azok, akik kaptak előzetes tájékoztatást a morfin-kezelésről.

Köteles Ferenc, placebó-kutató szerint valóban voltak olyan korábbi kutatásokat összegző kiértékelések, amik a homeopátia hatását a placebóéval hasonlónak találták, ám más tanulmányok a placebónál erősebb hatást találtak. Hozzátette, hogy a kutatásokhoz szükséges standardizáció (a kísérleti körülmények egységesítése minden alanynál) rendkívül nehéz a homeopátia esetében, hiszen erősen személyre szabott és helyzetre szabott, és sokszor a szer mellett más eljárásokat, életmódtanácsokat is tartalmaz. Bárdos György professzor, a placebó-kutató csoportunk megalapítója szerint nem biztos, hogy a homeopátiának csak placebó-hatása van. Azok a készítmények, amik tartalmaznak alacsony dózisban hatóanyagot, tehát nem „csak a víz energetikai rezgésében őrzik a hatóerőt” talán a nagydózisú készítményekkel összemérhető hatékonyságú biokémiai hatást tudnak kifejteni, hiszen nem terhelik túl a szervezetet, és a nem-beteg sejteket.

Köteles Ferenc placebóról szóló könyvéből további szempontok is érdekesek a homeopátia körül zajló vitában, amiken akkor is érdemes elgondolkodni, ha a homepátia “csak placebó”:

• Jelentős placebó-hatást csak bizonyos panaszok esetén írtak le, ilyen a fájdalom, szorongás, depresszió, pár más betegség, pl. a daganat, esetében egyáltalán nem volt hatása. A különböző kórképekben valószínűleg különböző placebó-hatások léphetnek működésbe. Ha feltesszük, hogy a homeopátiás szereknek csak placebó-hatása van, az már egy hatás, noha gyanítom, hogy a homeopátiás szereket olyan kórképekben is szedik, ahol placebó-hatás nem várható. Erről utalt a Brit Nemzeti Rákkutató Intézet lapjában tavaly megjelent cikk is, ami szerint gyógyítható ráktípusokban kizárólag alternatív gyógymód alkalmazása, konvecnionális orvosi kezelés nélkül lerontja a gyógyulás esélyét és a túlélés hosszát. 
• Antropológiai kutatásokból leszűrték a gyógyítás kb. univerzális modelljét, a gyógyulnivágyó és a gyógyító a terápiás kapcsolatban értelmezési modellt találnak arról, hogy mi okozta a betegséget, és hogy hogyan lehet kezelni. A gyógyító modellben való bizalom növeli a placebó-hatást. Ha valakinek a tudományos megalapozottság kell, akkor egy ezotérikus elven (pl. az „energiák” megváltoztatásán) alapuló kezelésnek kisebb a placebó-hatása. Ha valaki viszont egy ezotérikus modellel tud összhangba kerülni, akkor egy, azt nem kiszolgáló tudományos kezelés ér majd el kisebb placebó-hatást. Tovább bonyolítja a képet, hogy a placebó-hatás erősödik a rá kifizetett pénzzel arányosan, bizonyos korlátok közt.
• Az sem egyszerűsíti a helyzetet, hogy a placebó és a külső biokémiai hatás nemcsak összeadódhat, hanem interakcióba lépve meg is sokszorozhatja egymást. Így a teljes hatás és a placebó-hatás nagyságából nem biztos, hogy egy egyszerű matematikai kivonással megkapjuk a külső biokémiai hatást. Vagyis a "tudományosan igazolt" gyógymódok kutatásokkal kimért "külső biokémiai" hatásának egy része valójában a placebó-hatásból is származik

Köteles Ferenc azt is hozzátette, hogy a homeopátia körül kialakuló vitában sokszor nem érvek, hanem érzelemmel fűtött világnézetek, hitrendszerek csapnak össze. Az érzelem-vezérelt beszélgetésekben pedig nem a leghatékonyabb észérveket felsorakoztatni, mert a résztvevők így csak elbeszélnek egymás mellett.

Összefoglalva: jelenlegi tudásunk a homeopátiáról több tudományos kérdést is megválaszolatlanul hagy.  Hogyan összegezzük a homeopátiával kapcsolatos vegyes, negatív és pozitív eredményeket? Hogyan lehet tudományos igénnyel, standardizálva vizsgálni egy efféle személyreszabott kezelést? Milyen hatása van egy alacsony dózisban jelenlévő hatóanyagnak?  A homepátiát szélsőségesen megítélők - akár negatív, akár pozitív irányba - olykor abba a hibába esnek, hogy azt hiszik, biztos válaszaink vannak ezekre a kérdésekre. Elfogadni, hogy a homeopátiát megválaszolatlan kérdések övezik, olyan tudás, ami sok további párbeszédet, kutatást és választ inspirálhat.

Tipp: akár igazolt külső biokémiai hatású, akár alternatív gyógymódot veszel igénybe, érdemes lehet teljes figyelmeddel jelen lenni az alkalmazás közben, Képzeld el, milyen testi érzés lenne elérni a maximális gyógyulást, idézd fel, milyen hangulata van annak, amikor kicsattansz az egészségtől. Keress olyan részt a testedben, ami jól van, ami erőforrása lehet a gyógyulásnak. Ld. Testi tudatosság és egészség cikkemet.

dr. Tihanyi Benedek
testtudat tréner, jógaoktató, kutatóorvos
hírlevél, face group, face page, e-mail,
baratkozzatesteddel.blog.hu

Mire jó a placebó, és mire nem? Csak beképzeljük a hatását? A szervezet öngyógyító erejének bizonyítéka?

A második világháború alatt egy Beecher nevű amerikai orvos csapata kifogyott a harctéri sebesültek ellátásához szükséges morfinból, így a nővér hatóanyag nélküli só-víz oldatot kötött be az infúzióba: csaknem azonos fájdalomcsillapodást tapasztaltak! Megfigyeléseit később, az 50-es évektől kezdve kísérletekkel is megerősítette, és ezzel fellendítette a placebó tudományos vizsgálatát, amely a mai napig virágzik a maga termékeny ellentmondásaival.

Kiderítették, hogy főleg olyan panaszoknál hat a placebó, amelyek kialakulásában, erősségében szerepet játszanak mentális folyamatok, mint az érzelmek, elvárások, gondolatok: ilyenek a fájdalom (pl. ízületi, fej, hasi diszkomfort), az allergiás panaszok, bőrproblémák, alvászavar, fáradtság, depresszió, szorongás, libidó hiány. Daganatos betegek szubjektív panaszaiban segített a placebó, hogy magát a daganatot objektíve gyógyította volna, erre nem találtam adatot.

Egy tabletta, egy infúzió, injekció, vagy akár egy ál-műtét is lehet placebó, sőt, többen leírták a placebó-hatást placebó nélkül: amikor az orvos figyelmes és támogató jelenléte, az általa adott tájékoztatás, remény csökkentette a panaszokat, nem pedig egy tabletta. Ezt a jelenséget szokták „orvosgyógyszernek” is hívni.

Az elképzelés, ami szerint a placebó-hatást csak beképzelik az emberek, csak a szubjektív panaszokat enyhíti, és a placebónak nincs semmi specifikus biológiai, mérhető hatása, teljesen megdőlt. A placebó fájdalomcsillapítás agyi képalkotó eljárásokkal kimutathatóan gátolja a fájdalomérző területek aktivitását. Sőt, az agyunkból egészen a gerincvelőnkig lenyúlnak olyan, morfin-szerű anyagokat kibocsájtó idegpályák, amik gátolják a fájdalomérzékelést. Tehát egy placebónak is lehet objektív, biológiai hatása.

Ha egy biokémiai hatóanyagot is tartalmazó fájdalomcsillapító gyógyszert veszünk be, akkor a külső biokémiai hatóanyag és a pszichobiológiai úton felszabaduló belső fájdalomcsillapítók együttesen okozzák a fájdalom enyhülését. Ezt olyan kísérletek is alátámasztják, ahol infúziós betegeknek valódi morfint adtak be, de úgy, hogy a betegek ezt nem tudták. Az ilyenfajta rejtett gyógyszerelés tanulsága az, hogyha kiiktatjuk a belső pszichobiológiai fájdalomcsillapítókat (mert eltitkoljuk a beteg elől, hogy gyógyszert kap), akkor a fájdalomcsillapító hatásnak akár az 50%-a is elveszhet! Azért is lenne fontos, hogy minden orvosi kezelésnél ügyeljenek a lehető legerősebb placebó-hatás elérésére is, mert a kezelés külső biokémiai és belső pszichobiológiai hatásai nemcsak összeadódhatnak, hanem egymást erősítve felszorozhatják a közös hatást.

A placebó hatásosságát megszabja, hogy a placebót kapó mennyire hisz benne, mennyire erősíti meg a pozitív elvárásait: ha egy tablettát azzal a kísérő szöveggel adunk oda az ezotéria egyik elkötelezett hívének, hogy a legújabb biokémiai felfedezések alapján készült szer, akkor ugyanúgy kicsi placebó-hatást fogunk elérni, mintha a tudomány egyik hívének adnánk egy szert mondván, hogy egy rituálé keretében gyógyító energiákkal lett átitatva. Ha egy módszer semmi mást nem csinál, mint kiváltja a placebó-hatást, akkor már is rengeteget elért - és adott esetben ehhez a sikerhez a gyógyító is sok munkával és energiával (figyelem, elfogadás, értelemadás) járult hozzá. Ezért káros következménye is lehet, amikor orvosok vagy tudósok úgy nyilatkoznak komplementer (nem kórházi, pl. természetgyógyászati) kezelésekről, hogy „a placebónál nincs erősebb hatása, tehát teljesen hatástalan”, hiszen az efféle kijelentések legyengíthetik a hitet, miközben nem feltétlenül kínálnak az adott személy számára elfogadható hatékonyabb alternatívát.

Számomra meglepőek voltak elsőre azok a kutatások, ahol a placebót kapóknak utólag elmondták, hogy a gyógyszerükben semmilyen külső gyógyhatású anyag nem volt. Ugyanis a panaszaikban ezután sem észleltek romlás. De még megdöbbentőbbek azok az eredmények, amik szerint ha a kezelés előtt mondják el, hogy ez egy placebó kezelés, akkor is hatni fog!, noha az eredeti rejtett-placebó kezelésnél valaminél kevésbé. Ezt a fajta őszinte placebó-kezelést azért is kezdték el vizsgálni, mert noha az orvosok kb. 80%-a hazánkban is élete során alkalmazott már placebót, etikailag kérdéses, hogy egy gyógyítónak szabad-e kegyes hazugsággal becsapni a betegeket a gyógyításuk reményében? Annak a közlésén túl, hogy a „gyógyszer nem tartalmaz konkrét biokémiai hatóanyagot”, az őszinte placebó kezelésnél a hatékonyság fokozásához el lehet azt is mondani, hogy „másoknak működött”, vagy utalhatnak a belső pszichobiológiai mechanizmusokra is.

A placebó-hatást nemcsak betegségek panaszainak csökkentésére lehet használni, hanem bizonyos panaszok megelőzésében is hatékony volt, sőt, a mindennapi életben alkalmazott hangulatjavító szerek (tea, kávé, cigi, alkohol, energiaital, drogok) hatásai is fokozhatóak. Mindezekből az az ötlet bontható ki, hogy amikor egy szert vagy módszert alkalmazunk magunkon bármilyen okból (gyógyítás, megelőzés, hangulatjavítás), akkor szentelhetünk egy kis időt a pozitív elvárásaink tudatosításának, elképzelhetjük a kívánt hatás elérése milyen érzéssel jár, megérezhetjük, hogy mire volna szükségünk, hogy a belső öngyógyító folyamatokat felerősíthessük. És ahogy láthattuk, ha hiszünk a módszerünkben, akkor úgy is hathat, hogy tudjuk: nincs biokémiai alapja.

Másrészről, a gyógyszerek és más szerek néha mellékhatásokat okoznak, a kutatások szerint ezeknek a panaszoknak egy része a nocebó-hatás számlájára írható. Vagyis nem a szerben lévő biokémiai anyagok okozzák, hanem belső folyamataink, pl. a szerhez kapcsolódó félelmek, negatív elvárások, vagy az is lehet, hogy egyébként is meglévő panaszainkért tesszük meg a szert bűnbaknak. A nocebó-hatás csökkentésében segíthet, ha a betegtájékoztatóban a mellékhatásokról szóló részletes felsorolásokat csak szükség esetén olvassuk el (vagy megkérünk valakit, hogy helyettünk olvassa el, és ha tapasztalunk magunkon valami gyanúsat, akkor őt kérdezzük meg, hogy okozhatta-e a gyógyszer). Az is segíthet, ha a kezeléshez kapcsolódó szorongással megtanulunk empatizálni, és megtanuljuk szabályozni.

Összegzésként: a placebó-kutatások izgalmas betekintést engednek a saját belső működésünkbe, abba, hogy az elménk milyen erősen (már-már elválaszthatatlanul) össze van fonódva a testünkkel, és hogy milyen lehetőségeket és korlátokat találtak az emberek öngyógyító erejének kihasználásában.

A cikkemhez témavezetőm, az ELTE Pszichológia és Pedagógia Kar Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézetének igazgatója, dr. Köteles Ferenc „A placebó-válasz” c. könyvére támaszkodtam (ld. videó), ami még sok más érdekes kísérleti eredményt, elképzelést és dilemmát tartalmaz, minden érdeklődőnek jó szívvel ajánlom.

dr. Tihanyi Benedek
testtudat tréner, jógaoktató, kutatóorvos
face page, face group, e-mail, hírlevél
baratkozzatesteddel.blog.hu 

Előző bejegyzésem folytatásaként álljon itt további 5 mód, ahogy a testi tudatosság hatékonyabbá teheti az egészségmegőrzést és gyógyítást:

1. Integrált gyógyászat: A nyugati és a komplementer medicina egységes keretbe foglalása sürgető egészségügyi feladat, hisz a gyógymódok gombaként szaporodnak, miközben a szakmai szakadék miatt a betegek magukra maradnak abban, hogy az adott problémájukra melyik megoldás a megfelelő, hogyan lehet "keverni" őket. Ha a gyógyítást a testtudatosság nézőpontjából értelmezzük, akkor minden gyógymód egyenrangú, melyek közül a beteg a saját érzéseiből és élményeiből kiindulva szabadon választhat. Ez egy  közös nyelvet biztosít a különféle gyógyítók számára, a kiinduló ponttá a beteg érzetei és tapasztalatai válnak. Ez lehetővé teszi az egymástól eltérő gyógyító megközelítéseknek, hogy egységes csapatként (multidiszciplináris team: orvosok, pszichológusok, gyógytornászok, természetgyógyászok, szociális munkások, vallási segítők stb…) dolgozzanak a gyógyulásért.
2. Fejleszthetőség, módszerek: Bár a kultúránkban uralkodó nézet a test-lélek dualizmus, ezen belül a test alsóbbrendűsége, mely legalább Platónig visszanyúlva a középkoron és Descartes-on át napjainkig áthatja az európai gondolkodásmódot, a testtudatosság mégis egy mindnyájunkban jelenlévő és fejleszthető képesség. A test-lélek szoros kapcsolatának, sőt egységének modellje nyugaton is jelen van, kisebb körökben jelen is volt. Ez a nonduális szemlélet terjedni is látszik, részben a keleti vallások, spiritualitás és filozófia hatására. Valószínűleg a keleti mozgásformákból (jóga, tai chi, küzdősportok) terjedt el a többi sportban is a testtudatosság felhasználása (tánc, aerobic, futás és egyéb versenysportok), így lett a testmozgás az egyik legszélesebb körben elérhető testtudat-fejlesztő lehetőség. Az értéksemleges testi figyelem alappillére és hozadéka a meditációnak, így a belőle eredő, a nyugati pszichoterápiákban virágkorát élő mindfulness-nek is. A módszer kulcseleme egy jellegzetes tudatállapot, egy ítéletmentes, elfogadó attitűd a jelenségek felé, éber tudatos jelenlét az itt-és-mostban. Célzottan fejlesztik és használják az önismereti folyamatokhoz a különböző szomatopszichoterápiás módszerekben, pl. fókuszolás, haptonómia, szomatodráma, és része a különböző relaxációs terápiáknak is. Kíváncsian várhatjuk a közoktatásba szeptembertől bevezetett relaxáció és meditáció ez irányú hatását.
   Fontos megemlíteni, hogy a testtudatosság fejlesztéséhez terápiás mélységű munkára lehet szükség akkor, amikor a belső jelzések elnyomása egy régóta (gyermekkortól fogva) használt, kényszeres stratégia, ami, habár korántsem kielégítő, mégis nehéz lehet segítség nélkül bővíteni a megoldások eszköztárát.
3. Segítő(bb) szakma: A testtudatosság nemcsak a kifejezetten ezt célzó módszerekkel fejleszthető, hiszen minden betegség és terápiás folyamat egy lehetőség a kiaknázására. A beteg legjobban akkor tanulhatja meg a nyitottságot a teste felé és az onnan jövő jelzések felhasználását, ha a gyógyítójának attitűdjét veheti példaként. Eme tanítói szerepen túl mi haszna származhat az orvosnak a saját testtudatosságának fejlesztéséből? A gyógyítók ismereteiket nemcsak az exteroceptív (látási, hallási) memóriában tárolhatják, hanem a testi emlékezetükben is. Így a diagnózis felállításában és a terápia választásában támaszkodnak a beteg tünetei és vizsgálati eredményei által felidézett saját testérzeteikre is, melyek fontos szereplői az ún. belső megérzéseknek, zsigeri intuíciónak. Ezek elérhetősége a testtudatosságon keresztül fokozható. Mikor a gyógyítók a betegek tüneteivel találkoznak, a bennük fellépő testi érzeteket megengedve és tudatosítva: a) azon túl, hogy mozgósítják testi tudásukat, b) felismerhetik, hogy azok mások folyamatainak visszatükröződése bennük, nem saját vészjeleik (így csökkentve a szakmában nem ritka hipochondriát), c) elfogadóbban fordulhatnak a beteg felé, miközben teljesebbé tehetik az empátiát. Ez egy bensőségesebb, emberibb, kevésbé elidegenedett munkamódot tesz lehetővé, ami erősíti a hivatástudatot és véd a kiégés ellen.
4. A gyógyítás elsajátítása: A tanulásban és az emlékek rögzítésében az érzelmek fontos szerepét igazolták. A tanulmányi és későbbi szakmai ismeretek rögzítésében és rendezésében fontos mankó lehet, ha a látott-hallott-olvasott információk mellé társulnak a testi érzetek, megengedik a gyógyító-jelöltek, hogy egész lényükhöz kapcsolódjanak a külső adatok. Pl. az orvosi egyetemen, az alapozó tárgyak örömteli rácsodálkozást jelenthetnek saját testünkre, hisz megmutatják az egészséges ember felépítését és működését. A későbbiekben, a patológiás jelenségekkel foglalkozva is erősíti az emléknyomok tárolását a hozzájuk fűződő érzelmi válaszunk: azért találkozunk velük és engedjük meg, hogy visszatükröződjenek a testünkben, azért fontos ismernünk a terápiás eszköztárat, hogy szakmai kompetenciánk képessé tegyen minket a segítségnyújtásra.
5. Társadalmi változás: A gyógyítók a hozzájuk fordulók kezeléséhez elsősorban a személy szintjén keresnek okokat és megoldásokat. Egy korábbi cikkünkben leírtuk, hogy a jelenlegi társadalmi körülmények önmagukban elegendőek lehetnek a testi és lelki egyensúlyvesztéshez. Az evolúciós medicina tudománya folyamatosan fedezi fel, mik azok az elemek a modern életmódunkban, amik annyira eltérnek az optimumtól, hogy már alig győzünk alkalmazkodni hozzájuk. Mozgás. Pihenés. Táplálkozás. Kapcsolódás másokhoz és a transzcendenshez. Az alkalmazkodóképesség kimerülése rossz közérzethez és betegségekhez vezet. Innen nézve a kép úgy fest, hogy a kőkorszaki mezőgazdasági forradalommal létrehoztunk és azóta is fenntartunk egy olyan civilizációt, ahol magától értetődő a rossz közérzet, a túlhajszoltság és a feltöltődés hiánya. Ahol a "szekér továbbtolásáért" inkább természetesnek vesszük és elnyomjuk a test jelzéseit. A kultúránk szűrűjén át nézve életmódunk a legfejlettebb és legtökéletesebb. A testi tudatosság leveszi ezt a szemellenzőt, és megmutatja, hogy a civilizáció és a velejáró életmód fenntartása a legtöbb tagja számára mennyi áldozattal, vagy akár szenvedéssel jár, hogy a civilizált létforma nemcsak az ökoszisztémát fenyegeti, hanem a saját egészségünket is. Ez egyrészről segíthet elfogadni a betegségeket, hiszen cáfolja azt a mítoszt, hogy "a betegségemért csak én vagyok a hibás, az én gyengeségem okozta". Másrészről a testi tudatosság erőt és motivációt adhat, hogy a megszokottól eltérő elemeket vigyünk bele az életmódunkba (testmozgás vagy épp a Slow mozgalom). Harmadrészt, a távolabbi víziók szintjén, inspirálhat egy társadalmi változást, ami révén fenntartható közösségek és kultúrák alakulhatnak ki (ld. pl. Nick Totton faluja) - fenntartható az ökoszisztéma, a társadalom, de a testi-lelki egészség szintjén is. 

Összegezve, a testtudatosság szerepet játszik az egészség megőrzése és helyreállítása terén, segíti a gyógyító munkáját, véd a kiégés ellen, segít integrálni a különféle (komplementer és konvencionális) gyógymódokat, és inspirálhatja a társadalmi változást a fenntarthatóság felé.

Ha a fenti meglátások elgondolkodtatták (vagy csupán szórakoztatták) a kedves Olvasót, a cikk elérte célját. Üdvözlök minden visszajelzést, termékeny párbeszédet, közös továbbkutakodást a kommentekben.

dr. Tihanyi Benedek
testtudat tréner, jógaoktató, kutatóorvos
face page, face group, e-mail, hírlevél
baratkozzatesteddel.blog.hu 

Írásomban személyes tapasztalataim által fűtve, olvasmányaimra és kutatómunkámra építve azt szeretném körüljárni, hogyan támogathatja az egészséget a testi jelzések felé való nyitottság - a megelőzéstől kezdve a diagnózison és terápia kiválasztásán át a betegség szubjektív megéléséig, hogyan hozhatja közelebb egymáshoz a különféle gyógyító módszereket és teheti emberközelibbé hivatásunkat.

Testi tudatosság alatt a test állapotának, folyamatainak, valamint mozdulatainak tudatos észlelését értjük, amely belső érzékelő-sejtekből (izom-ín-ízület, zsigerek és vérerek fala) ered. A testből jövő érzetek tudatosulását a központi idegrendszer szabályozó körein keresztül lelki tényezők is befolyásolják. Ez jó hír, hisz ezek szerint a testi jelzések megélését befolyásolhatjuk a tudaton keresztül (pl. fájdalomkezelésben), vagy e kapcsolatot éppen a másik irányból kihasználva, a lelki folyamatainkat megismerhetjük a testi érzeteken keresztül (pl. szomato-pszichoterápiában). Ezek a felhasználási lehetőségek nem voltak mindig nyilvánvalóak: ellenkezőleg, a tudományos közélet a testtudatosságot a 20. század végéig inkább negatívan ítélte meg, az orvosilag jelentéktelen tünetek betegségként való elkönyvelésével (hipochondria), a panaszok fenyegető értelmezésével (katasztrofizáció) és felerősítésével (amplifikáció) hozták összefüggésbe. Csak az utóbbi évtizedekben ismerték el szakmai körökben is, hogy a testi figyelem imént említett negatív következményeihez egy tőle független, következő lépés vezet: a jelzések negatív mentális címkézésére. Az általa kiváltott szorongás és rossz hangulat pedig egy önrontó körben erősíti a testi figyelmet és a negatív címkézést. Tehát, a testtudatosság önmagában értéksemleges, egy nyílt odafordulás a testünk felé, hogy észlelhessük a folyamatait, úgy ahogy vannak, anélkül hogy minősítenénk őket.

A testi intelligencia a testi tudatosság mellett magában foglalja a

• testi ismeretet: a testi tudatossággal észlelt jelzések értelmezése, különös tekintettel az általuk üzent szükségletek megfejtésére, és a
• testi válaszkészséget: a testi tudás által értelmezett üzenetek felhasználása a cselekvésben és a döntésekben.

A testi intelligencia hozzájárul a homeosztatikus folyamatok és az érzelmek szabályozásához, a közérzethez, az egészségmagatartáshoz, és ezeken is keresztül a testi-lelki egészséghez. Kapcsolatban áll a figyelmi funkciókkal, a motivációval, és az asszertív és empatikus kommunikációval. Funkcióit csökkentheti a túlzott stressz, szabadidő hiánya, iskolai és családi szocializáció. Fejlesztéséhez számos módszer közül lehet válogatni: test-tudat (body-mind), kontemplatív vagy spirituális módszerrel (jóga, meditáció, relaxáció, masszázs, kortárs tánc), szomato-pszichoterápiával (fókuszolás, haptonómia, ICD). Ugyanakkor vannak ezen módszereknek limitációja is (pl. trauma esetén terápiás mélységű munka szükséges) és kontraindikációja is (pl. pszichózis).

A testi intelligencia, különösen a testi tudatosság a egészségügyi hasznát egyre több tanulmány veti fel és igazolja. E cikk keretében 10 érvet fogok kiemelni a szakirodalomból, főleg Bakal: Minding the Body c. könyvéből kiindulva.

1. Szorongás- és fájdalomcsökkentés: Amennyire a szokatlan testi tünetek, akár a fájdalom felerősödnek az általuk kiváltott szorongástól, annyira vissza is szoríthatóak a szorongás csökkentésével. A testtudatosság adaptívan segít megfigyelni, megismerni, elfogadni és kezelni a kellemetlen érzeteket; átélhetőbbé, megragadhatóbbá és kifejezhetőbbé teszi a belső történéseket. Ezek kibeszélése egy bizalomteli kapcsolatban (ami lehet egy gyógyítóval, de ismerőssel is), vagy kiírása (napló, expresszív írás), vagy csak tudatosítása saját magunknak (mindfulness) enyhíti a szorongást. Különösen a krónikus betegek számára lehet fontos, hogy a tünetek katasztrofizálása vagy a figyelemelterelés helyett elfogadóan szemlélje a helyzetét, jelentést találjon benne és képes legyen bevonódni a mindennapi aktivitásokba, valamint, hogy ehhez a változáshoz megkapja a szükséges támogatást (lsd. Kökönyei Gyöngyi doktori disszertációja). Így a pszichológia egyre nagyobb súllyal részt vesz a betegek kezelésében. Sőt, az orvostan egyenrangú partnere lehet, kiváltképp a funkcionális kórképek gyógyításában, ahogy azt a hazánkban úttörő Major János gyermekgyógyász és Varga Zsófia pszichológus által párban vezetett fájdalomambulancián is történik, a Bethesda Gyermekkórházban.
2. Intő jelek észlelése: Népszerű válasz a kellemetlen testi tünetek, akár erős fájdalmak jelentkezésére azok figyelmen kívül hagyása és elnyomása. Ez azonban hosszútávon gyakran károsnak (sajnos néha végzetesnek) bizonyul a kórházi gyakorlatban, hisz a késlekedés jelentősen ronthatja a gyógyulás esélyét. Hatékonyabb lenne megtanulni, hogyan észleljük testünk jelzéseit, melyek általában mondani szeretnének valamit. Kísérletek igazolják pl., hogy a „néma gyilkosok”: a magas vérnyomás és vércukorszint belső érzékelése is fejleszthető.
3. Szubklinikai panaszok kezelése: Számos aspecifikus tünetet ismerünk (akár testközelből), melyek a mindennapi életminőséget rontják: kimerültség, idegesség, fejfájás, hátfájás, emésztési- és szexuális zavarok, ízületi- és bőrpanaszok… Eme jelenségeket gyakran a lelki stresszel, a túlhajszolt életvitellel, a mozgás-, alvás- és egészséges táplálkozás hiányával hozzák összefüggésbe. Számos betegség kialakításában feltételezik a krónikus stressz, újabban inkább a hatékonytalan stresszkezelés szerepét (szív- és érrendszeri megbetegedések, daganatok, autoimmun kórképek, nem beszélve a pszichés betegségekről), mégis gyakran negligáljuk a stresszt jelző általános tüneteket, vagy tünetileg kezeljük őket (gyógyszerekkel és más szerekkel), a megjelenésükben szerepet játszó stressz csökkentése nélkül. A negligálás és tüneti kezelés hatékony stratégiák lehetnek ugyan az enyhe panaszokra, ám ha ezen megoldások sok energiát igényelnek, vagy a problémák tartósan visszatérnek, hosszútávon érdemes lehet oki kezelést keresni. A testtudatosság megtanít értékelni a panaszok súlyosságát és a kitapasztalni a megfelelő kezelési formát. A kezelést gyakran önmagunknak is megadhatjuk, vagy ha ez nem elegendő, akkor is kiegészíthetjük a külső segítséget. Kinek ne lenne ötlete, mit kezdjen egy-két szabad órával, amit a feltöltődésre, illetve panaszok enyhítésére fordíthat? Hogy a kikapcsolódásra mennyi időnk marad, az a saját döntésünkön múlik (legalábbis részben, lsd. később).
4. Saját erőforrások bevonása: Ha az Olvasó mégis tanácstalan lenne abban, hogy mi is jelenti számára a kikapcsolódást, a testi jelzések segítenek felismerni azokat a pillanatokat, melyek feltöltőek, boldogok és teljesek, és segítenek megérezni, az adott pillanatban mire van szükségünk ehhez. Hogy milyen módszer visz közelebb a testi-lelki jólléthez: a zene, a mozgás, egy beszélgetés, egy ölelés, a facebook, alkotás… ebben szerencsére sokszínűen különbözünk.
   Sőt, egy világhálón terjedő módszer, az ASMR felhasználói szándékosan hozzák létre a testi érzetek egy speciális fajtáját stresszoldásra, valamint a koncentráció és az elalvás megkönnyítésére. A fejben, gerincben és végtagokban is megjelenhet az a kellemes, bizsergető érzés, mely a figyelem fókuszálásával és ellazulással jár, és melynek átéléséhez hang- és képanyagok tárházából választhatjuk ki az internetről nekünk megfelelőt.
5. A terápia, mint öngyógyítás: Az egészségügyben évszázadokig érvényes biomedikális megközelítés a gyógyulás folyamatát az orvos atyai utasításaként, és a gyermekként irányítható beteg engedelmességeként képzelte. Ennek súlyos velejárója és tartós mellékhatása (bár a betegtájékoztatókon nemigen figyelmeztetnek rá) az énhatékonyság letörése, a külső segítségre való lelki rászokás. Ezt meghaladva, a biopszichoszociális szemlélet és a tájékozott beleegyezés modellje a terápiát a beteg autonóm választásaként képzeli el. A testi jelzések Damasio szerint a kognitív és érzelmi folyamatok, és a döntéshozatal meghatározó elemei. Tehát a beteg testi jelzései és visszajelzései segítenek önálló döntéssel válogatni a fennálló gyógyító lehetőségek közül. A választásban így a korábbi élmények és elvárások is részt vehetnek (akár tudattalanul, a „zsigeri” megérzéseken keresztül), és bevonhatják azokat az öngyógyító mechanizmusokat, melyeket a placebó-irodalomból is ismerhetünk (lsd. Köteles Ferenc összefoglalóját). Emellett, a gyógyító javaslata annál fontosabb támpont, minél bizalomteljesebb terápiás kapcsolat épült ki, minél befogadhatóbb és hitelesebb az orvosi kommunikáció. Így lehet és lenne minden terápia külső támogatással megvalósított öngyógyítás; így lehet belsőleg motivált a compliance, az orvosi javallatok betartása. Márpedig a belső indíttatásokat egyesek szerint hatékonyabb, hovatovább kellemesebb követni, mint a csupán külsőnek megmaradó előírásokat (pl. Self-determination Theory)...

A második öt útját annak, a testi tudatosság hogyan járul hozzá az egészséghez, a következő cikkemben olvashatjátok. 

dr. Tihanyi Benedek
önismereti tréner, jógaoktató, kutatóorvos
facebook, e-mail, hírlevél
baratkozzatesteddel.blog.hu 

Az interneten azonban folyamatosan nő az ASMR*-osok köre, akik intenzíven kutatják, személy szerint nekik mi hozza el a vágyott bizsergést, ami tipikus esetben a fejbőrben indul, és onnan továbbterjedhet a gerinc és a végtagok felé. Az efféle ASMR videók ismét megnyugtathatnak minket, hogy nagy az Isten állatkertje :). Volt, aki fodrásznak öltözve játszott el egy hajvágást, más suttogva tanított origamizni, volt, aki idegen nyelven duruzsolt a mikrofonjába, mások chill zenét vagy természethangokat töltöttek fel, hogy bizsergést okozzanak (és bezsebeljenek néhány like-ot). Az ASMR-osok szerint ez a bizsergés segít nekik a koncentrálásban, tanulásban, elalvásban, relaxálásban, egyesek testi fájdalmaikat vagy épp depressziójukat kívánták meggyógyítani vele.

*: az Autonóm Szenzoros Meridián Válasz rövidítése, a kifejezés megalkotója utalni szeretett volna arra, hogy az érzés egy testi reakció, ami hasonlít a szexhez kapcsolódó érzetekhez, pl. az orgazmushoz. 

A testünkkel való jól működő kapcsolat, a testünk felé való nyitottság, kíváncsiság, elfogadás, bizalom, gondoskodás több úton is hozzájárul a boldogságunkhoz: egészségünkön, közérzetünkön, energikusságunkon, döntésképességünkön, kommunikációnkon, tudatosságunkon át (lásd Szia Testem 1.). A testtel való kapcsolatunk több okból is válhat kevésbé működővé, például túlsúlyba kerülhet a test felé való figyelmetlenség, elégedetlenség, aggódás, szégyen: ezt erősítheti a civilizációs-kulturális hatás, a családi minta, vagy valamilyen feldolgozatlan trauma is (lásd Szia Testem 2.).

Számtalan lehetőség áll azok előtt, akik szeretnék fejleszteni vagy helyreállítani a testükkel való kapcsolatukat. Néha az élet maga hoz olyan helyzeteket (pl. egy elfogadó munkahely vagy közösség, kölcsönös szeretet egy párkapcsolatban), ami segít nagyobb elfogadással és bizalommal fordulni a test felé. Olykor a “szokványos” testtel kapcsolatos foglalkozásokon (sport, művészet, gyógytorna, dietetika, orvos) is kaphatunk segítséget, támogató élményeket a testünkkel való kapcsolat erősítésére, ugyanakkor ugyanezek az alkalmak válhatnak a testünktől eltávolító élménnyé is. Rendelkezésre állnak önsegítő könyvek, írások, youtube videók és mobil appok is, melyek megtámogathatják a testtel való viszony fejlesztését.

A testünkkel való kapcsolatunk mintáit a másokkal (leginkább szüleinkkel, gondozóinkkal) való kapcsolatokon keresztül tanultuk meg. Ha felnőttként szeretnénk változtatni rajta, akkor ebben nagy segítség egy találkozás egy olyan szakemberrel, akinek a test felé való saját elfogadását, nyitottságát, kíváncsiságát és bizalmát mintaként eltanulhatjuk, inspirációként használhatjuk, és beépíthetjük a saját testünkkel való viszonyunkba. A szakember a saját mintái mellett támogathat egy biztonságos helyzet kialakításával, ami alapvető feltétele a befelé figyelésnek, és testi gyakorlatokkal is. A szakmai segítséget keresők fordulhatnak:

1. testterápiák, módszerek, tanfolyamok felé, ahol a test valamely funkcióin keresztül fejlődhet a test-tudat kapcsolat, mint a mozgás (jóga, tai chi, Feldenkrais, kontakt tánc, 5Ritmus), relaxáció, légzés (holotróp légzés), testi figyelem (fókuszolás, meditáció), érintés (masszázs, haptonómia, kranioszakrális terápia). A testterápiákon gyakran egy külön nyelvet és gondolkodási modellt is elsajátíthatunk a gyakorlatok mellett, olyan szakszavakkal, mint a középpont (egy rész a testünkben, ahol önmagunk vagyunk, gyakran a tömegközéppont környékén a köldöknél), földelés (a biztonság és támasz megtalálása a testben, pl. ahogy a talpat megtartja a föld), energia (a testben lévő érzetek, beleértve a homályosabbakat is) és energia központok (testi érzetek csomópontjai, érzelmek és gondolatok testi leképeződései, pl. feszültség a nyakban, idegesség a gyomorban), áramlás (a testben lévő változások tudatosítása, mint pl. légzés, ill. annak az élménye, hogy a testi érzetek jönnek és mennek) és (testi) váltás (ha testi érzetek figyelmet kapnak, vagy kapcsolunk hozzájuk egy szót, egy képet, egy emléket az segíthet nekik változni)...
2. Míg a fenti lehetőségek zömének nem feltétlenül része a testi élmények megértése, a hétköznapokba való beépítése, az önismereti változás módszeres segítése, a testközpontú (avagy szomato-) pszichoterápiák éppen erre vállalkoznak, és a testtel való kapcsolat fejlesztését testterápiával egy pszichoterápiás keretben támogatják meg. Ami a leginkább megkülönböztet egy testterápiás és egy testközpontú pszichoterápiás alkalmat, hogy

• egy megfogalmazott önismereti változás érdekében fordulunk valamelyik testterápiás módszer, testi élmény felé (testterápián a cél lehet az élmény maga)
• az élményeket szóban is feldolgozzunk, kapcsoljuk a valós élethez, szóban beszélgetünk a terápiás kapcsolatról is (testterápián nincs feltétlenül beszélgetés)
• a terapeuta gondoskodik a saját szakmai, módszertani, önismereti tudásának és érzékenységének a fejlesztéséről, betartja az etikai irányelveket, ismeri a kompetenciakörét, módszerei ellenjavallatát és lehetséges mellékhatásait (a testterápiás képzéseknek nem feltétlenül mind részei ezek).

A testterapeutás és testközpontú pszichoterapeutás folyamatokban a terápiás kapcsolat több fajtája is megjelenhet: inkább “partnerség”, amikor a résztvevő saját bölcsességét és öngyógyító folyamatait léptetik működésbe a terapeuta kíséretében, vagy inkább “oktatás”, amikor a terapeuta tudja, mi a probléma, és hogyan, milyen gyakorlatokkal lehet helyrehozni. Több testterápiás foglalkozás inkább oktatás jellegű, a testközpontú pszichoterápiában pedig sokan alapvetőnek tartják a partnerséget, amin belül megajánlhatnak a résztvevőnek gyakorlatokat és értelmezéseket is.

Megjegyzem, a fenti lehetőségek mellett egy “szokványos”, beszélgetős pszichoterápia is alkalmas lehet a testünkkel való kapcsolat fejlesztésére - mivel a pszichológus képzésben a testtel való személyes kapcsolat ma itthon kevés figyelmet kap, ezért előfordulhat, hogy ez a téma a szakembernek is a vakfoltjára esik. Az itthoni testközpontú pszichoterápiás lehetőségeket, bemutatókat, szakembereket a Szomato-pszichoterápiás Egyesület fogja össze. A pszichofiziológia és pszichoszomatika (test-tudat kölcsönhatások) kutatása és oktatása pedig többek közt az ELTE Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézetében és a SOTE Magatartástudományi Intézetében történik.

Tartsd a tenyereidet egymás felé. Figyeld meg, érzel-e valamit bennük vagy köztük. Megpróbálhatod lassan mozgatni őket, körözve, vagy közeledve-távolodva. Megfigyelheted azt is, hogyha néhány nagy karkörzés vagy mély légzés után figyelsz oda, akkor mi változik.”

Az emberek egy része, pusztán attól, hogy egyes testrészeire figyel, különböző testérzeteket (pl. bizsergés, melegség, nyomás) észlel. Alsós koromban a szünetben az osztálytársaimmal az iskola hátsóudvarán játszottunk, ekkor mutatta meg nekem először Fanni osztálytársam ezt a tenyeres-trükköt. Én akkor egy mágneses taszítást és bizsergést éreztem. Azóta sok helyen, honlapon hallottam már erről az önkísérletről, többnyire valamilyen komplementer módszer (pl. természetgyógyászat) képviselőjétől, akik valamiféle életerő (energia, prána, csí) létezésének a közvetlen bizonyítékaként értelmezik a jelenséget. Amikor később gimiben elkezdtem jógázni, nekem is erős és kellemes bizsergés élményeim voltak, főleg a relaxációk közben. Az orvosi egyetemen aztán bajban voltam, mert abban a közegben a komplementer módszerekben használt energia szót nem igazán tudják értelmezni. A mai napig nem találtam olyan kísérleti beszámolót, ami tudományos módszerekkel mutatott volna ki azonnali biológiai változást a energiát áramoltató gyakorlókban. Így az energia-élményeket se tudják nagyon hova tenni, legjobb esetben is csak placebóként, “ha a betegnek jó, és nem árt, akkor minek romboljam szét a hitét” megközelítéssel intézik el.

Pedig nekem nagyon intenzív energia-élményeim voltak, amikből sok töltődést és örömöt merítettem, fúrta tehát az oldalamat, hogyan lehetne az orvosok és tudósok számára is érthetően megfogalmazni, mit neveznek energiának a komplementer nyelvezetben, hogy a jelenleg erősen kettészakadt konvencionális (nyugati orvosi) és komplementer (természetgyógyász, keleti orvoslás) gyógyaszatot közelebb hozhassuk, és integráltabb, hatékonyabb ellátást adhassunk a rászorulóknak? Ebben a cikkben arról számolok be, mire jutottunk ezzel a kérdéssel az elmúlt 5 évben az ELTE Ádám György Laborjának pszichobiológiai kutatócsoportjával.

A figyelemmel együtt jelentkező testi érzetek megértésében egy fontos kulcs felismerni, hogy a legtöbb szenzoros csatornánkon folyamatosan van egy háttérzaj, a fülünkben olykor hallhatunk egy halk zúgást, a szemünkkel sötétben is láthatunk színeket, mozgó alakokat. Ugyanígy a testünkből is állandóan érkeznek információk: szívverés és pulzus, légzés, a testhő apró ingadozásai, az izmok feszültségi állapota. Ezeket a háttérzajokat az idegrendszer a további feldolgozási állomásokon kiszűri, hogy minél több figyelmi kapacitás maradjon a releváns információkra. Amikor a figyelmünket mégis rájuk irányítjuk, akkor kiugranak a háttérből az előtérbe, és tudatosulhatnak.

A bizsergés élményt, az energia-beszámolókban egyik leggyakrabban emlegetett érzetet viszont nem ennyire könnyű hová tenni, hiszen nincsen se külön bizsergés-érzekelő receptorunk, se idegeink. A nyitott kérdésre, hogy minek a bizsergését érezzük ilyenkor, egy egzotikus keleti fűszer, a szecsuáni bors segítségével tudtak választ adni a kutatók.

Megfigyelték ugyanis, hogy emberekben a szecsuáni bors rágcsálásakor bizsergő-érzés terjed szét a szájban, és egerek is valami hasonlót érezhetnek, ha a bors kivonatával itatják őket, hiszen ilyenkor dörgölni kezdik magukat, ill. több vizet isznak. A kutatások során sikerült elkülöníteniük azt a kémiai összetevőt, ami a bizsergető hatásért felel: az alfa-szansoolt. Később, alfa-szansoollal végzett kísérletekkel sikerült megerősíteniük, hogy nincsenek speciális bizsergésérző idegek. Ehelyett azt találták, hogy az alfa-szansool sokféle, a bőrben található érzőidegben vált ki speciális tüzeléssorozatot, amit a központi idegrendszer bizsergésként kódol. Ezek a speciális sortüzek jelennek meg zsibbadás alatt, elektromos ingerlés hatására (ld. laposelem a nyelvre) és az idegek működészavarakor jelentkező furcsa érzetek (paresztéziák, tipikusan bizsergés, zsibbadás, fájdalom) közben is.

Megfigyelték azt is, hogy a testben lévő érző idegek néha spontánul is mutatják a sortüzelést: egyrészt a test állandó élettani folyamatai, másrészt az idegsejtek saját működése is el tudja indítani. Sőt, ilyesfajta spontán tüzelés az agyban is előfordul, tehát az érzőrendszer több szintjén is lehet egy állandó bizsergés-háttérzaj, amit csak akkor észlelünk, ha tudatosan odafigyelünk rá. Egyesek szerint a tudatos testi figyelem önmagában is képes aktiválni az agyban található testérzékelő központokat, így az agy magának is képes gyártani "mintha testi" érzeteket, bármiféle bejövő ingerület nélkül is. 

A figyelem, és a testi érzetek erősségének egyik legfontosabb meghatározója az, hogy az adott érzet mennyire fontos, releváns a számunkra. Egyrészről, ha olyan érzetet észlelünk a testből, amihez negatív érzések és gondolatok (pl. félelem) kapcsolódnak, pl. a tenyér bizsergését valaki úgy értelmezi, hogy az egy betegségnek a jele, akkor egy ördögi körben egy spontán, mindig jelenlévő testi érzetet felnagyítódhat, fokozva a félelmet, ami viszont erősíti a figyelmet a testrészre, és így az érzet erősségét vagy gyakoriságát... Persze, néha a bizsergés-érzet tényleg lehet egy betegség jelzője, ugyanakkor ez az ördögi kör a pszichoszomatikus betegségek kialakulásának egyik elfogadott modellje is.

A komplementer, energiával dolgozó módszerekben szintén külön figyelmet kapnak a testi érzetek, ám különös mód náluk gyakran pozitív jelentéssel ruházzák fel, és ez szintén egy önerősítő, viszont “angyali” kört indít be. Pl. ha a tenyér bizsergését valaki úgy értelmezi, hogy az az életerő szabad áramlásának a jele, feltöltőnek, nyugtatónak, sőt, gyógyítónak gondolja, akkor a pozitív elvárások fogják fokozni a figyelmet, és az érzet erősségét vagy gyakoriságát. Furának tűnhet, de pl. az akupunktúrás kezeléseknél figyelték meg, hogy ott gyakran a fájdalom érzet is pozitív értelmezést kap, a tisztulás, változás, gyógyulás jelének veszik. Mindezek a pozitív elvárások erősíthetik a placebó-hatást, ami főleg a fájdalom és pszichés zavarok esetében, de más betegségekben, és az egészségmegőrzésben is fontos (ön)gyógyító tényező lehet. Az elvárások, értelmezések az érzet típusát is befolyásolják: egy elmés kísérletben a résztvevők ujjbegyét egy rezgőlapra helyezték, az első harmaduknak előzetesen azt mondták, hogy egy kellemes érzetre számítsanak, második harmaduknak, hogy kellemetlenre, az utolsó harmadnak pedig nem mondtak semmit előre. Az első csoport azt mondta, hogy bizsergést érzett, a második, hogy fájdalmat, a harmadik pedig, hogy rezgést.

Egy különös jelenségnek, a zenei csúcsélményekkor jelentkező bizsergésnek, borzongásnak a tanulmányozása kapcsán felfedezték, hogy nemcsak kellemes külső élmények, hanem belső pozitív gondolatok, képek, fantáziák önmagukban is képesek aktiválni az agy örömszerző, jutalmazó pályáit, amik pl. az éhség, szexuális vágy kielégülése, vagy élvezeti szerek fogyasztásakor is bekapcsolnak. Ilyenkor nemcsak az agyban szabadulnak fel “örömhormonok”, hanem a test szerveit, szöveteit szabályozó vegetatív idegrendszeren keresztül az egész test működése megváltozhat. Tehát az energia-élmények közben nemcsak egyszerűen ráfókuszálunk a mindig jelenlévő háttérzajokra, hanem adott esetben a gondolati-érzelmi változáson keresztül a testünkben is változásokat hozunk létre, amik a testi érzetek megjelenéséhez vezetnek.

Az energiaáramlás fokozását sokszor tudatos izomlazítással, relaxációval érik el. A testi érzetek az izomfeszültséggel érdekes, kölcsönösen gátló kapcsolatban állnak: az izmok mozgatása vagy erőteljes megfeszítése az idegrendszer több szintjén is gátolja az adott testrészből jövő érzeteket. Másrészről a tartós izomfeszültség gátolhatja az adott testrészben a vérkeringést, az izomblokk feloldása után (vagy épp egy testgyakorlat utáni pihenésben) felpezsdülő vérkeringés pedig aktiválhatja az érzősejteket. Tehát a testi érzetek (pl. bizsergés, melegség) felerősödése egy visszajelzés is lehet arról, hogy az adott testrészben relaxáció történt. A relaxáció gyakorlásával a lazító szándék automatikussá válhat, és habár egy gyakorló azt éli meg, hogy ő csak egyszerűen odafigyelt egy testrészére, valójában tudattalanul aktiválta a lazító mechanizmusokat.

Összefoglalva, a testi figyelemmel együttjáró kellemes testi érzetek egyrészről a test életműködéseit jelző, általában a háttérben maradó információk előugrása, másrészről viszont a testtel kapcsolatos pozitív gondolatok és érzések, vagy a lazítás testi megnyilvánulásai is lehetnek. Ezek egymással is körkörös kölcsönhatásba léphetnek, pl. “a tenyeremre figyelve érzékelem a bizsergést, és arra gondolok, de jó, hogy a tenyerem sejtjei élnek és működnek, ennek örülni kezdek, az öröm élménye szétárad a tenyeremben vagy a testemben, ez segít kiengedni a feszültségeket, amik tovább erősítik a testi érzeteket... és mindezt értelmezhetem úgy is, hogy az "energia áramlását" fokoztam a figyelmem révén. Ezzel az energia-élményeknek egy olyan pszichobiológiai modelljét kapjuk, ami megkerüli azt a, nyugati tudományt a komplementer gyógyászatot szétszakító kérdést, hogy most akkor végülis van-e életerő, energia, és ha igen, akkor hogyan lehet mérni.

Ahogy láttuk, a fokozott testi figyelemnek lehet negatív kimenetele is, hogyha egy katasztrofizáló értelmezéssel alaptalan félelmet generál. Itt az alaptalan szó hangsúlyos, hiszen ha a testi figyelem egy olyan negatív érzést mutat meg, ami később egy betegség előjelzőjének bizonyul, amit így időben megelőztek vagy kezeltek, akkor a félelem pozitív szerepet játszott. S noha a testi figyelmen keresztüli energia-gyűjtésnek, a testben való töltődésnek is megvannak a peremfeltételei és korlátai, egy olyan belső mechanizmusról van szó, amihez nemcsak egész életünkben rendelkezésre áll az egyik legfontosabb eszköz (az eleven testünk), hanem aminek a használata tanulható és fejleszthető is.

Ha szeretnéd te is megtanulni, hogyan figyelj a testedre, és hogyan ébreszd fel a benned lévő "energiát", keress fel bizalommal. 

dr. Tihanyi Benedek T.
Élményjóga-oktató, kutatóorvos, meseterapeuta, testtudat tréner

• Csatlakozz a Hírlevelem közösségéhez: bit.ly/hirlevelTB
• Nézz körül a Facebook lapomon: facebook.com/drtihanyibenedekt/
• Mentsd el az eseményeim Naptárát: http://bit.ly/naptárTB
• Olvass bele a Blogomba: bit.ly/baratkozzatesteddel
• Nézz bele a Vlogomba: bit.ly/VLOGtihanyibenedek

• Lapozz bele a Tudományos munkáimba: ly/tudományos
• Fordulj hozzám bizalommal Drótpostán: drtihanyibenedek@gmail.com!

Hogy a testtel való kapcsolat elemei közül mi működik jól, és mi kevésbé, azt mindenki döntse el maga. Én úgy gondolom és tapasztalom, hogy a test elnyomása vagy elhanyagolása, a szükségleteinek a figyelmen kívül hagyása, illetve a test egyes részeivel vagy működéseivel kapcsolatos negatív érzések, gondolatok és tettek: elítélés, elégedetlenség, szorongás, szégyen, szomorúság, harag, undor, ill. a büntetés hosszútávon ritkán kifizetődőek. Hajlok arra, hogy minden stratégiára, amit emberek választanak, úgy tekintsek, mint ötletekre, amik valaha működőképes ötletek voltak (csak adott esetben már nem azok), vagy legalábbis működőképes ötletnek tűntek. Így, noha a testtel való jól működő kapcsolat alapvető a boldogságunkhoz és egészségünkhöz, a kevésbé jól működő viszonyulások esetében is megkeresheted az indokaidat: miért választottad annó ezt a stratégiát, és választod a mai napig is visszatérően?

Egy lehetséges válasz: az élettér és életmód, amiben felnőttél, és amiben a hétköznapjaidat töltöd. A civilizált társadalom legtöbb tagja - beleértve a sokakat, akiknek kevés jut, és a kevesek közül is néhányat, akinek sok jut -, az ébren töltött óráinak javát munkára, (munkahely és az utazás, házi munka) fordítja. A munka által megkövetelt testtartás és mozgás maga gyakran eltér attól, amire a vázrendszerünk adaptálódott az evolúció során (mozgásszegény ülő- és állómunka, vagy monoton mozdulatok), nem ergonomikus. A hosszú munkaidőben dolgozók az alvásban és pihenésben hiányt szenvednek, felborul a bioritmus. A test jelzi az ezekből fakadó feszültséget, fájdalmat, fáradtságot, apróbb és kevésbé apró kényelmetlen érzetek formájában, amiket hatékonynak tűnik figyelmen kívül hagyni, vagy lekezelni (pl. serkentő- és nyugtató szerekkel), hiszen „nem lehet megállni, valamiből élni kell”. A testhez sokan úgy viszonyulnak, mintha egy tárgy lenne, egy gép, amivel kevés a személyes kapcsolat. Csak akkor figyelnek rá, ha elromlik, akkor viszont többen a korábbi gyakorlattól eltérően „sokat foglalkoznak a testükkel”: aggódnak érte, félnek tőle, haragszanak rá, szidják, ám sokszor tanácstalanok, hogy is kéne megjavítani, úgyhogy elviszik a szervizbe, hogy oldják meg mások. A munkaidőn kívül is több életterületen tetten érhető a testi elnyomás és tárgyiasítás, a testi élvezet alárendelése a hatékonyságnak, pl.: házimunka, iskola, sport, művészet, kikapcsolódás.

A hosszú munkaidővel párhuzamosan a személyes kapcsolatokra fordítható idő megrövidül, csökken a társas támogatottság. Az emberi faj kialakulása során arra adaptálódott, hogy közösségben éljen, problémáit és a stresszt első körben társas úton oldja meg. A civilizált társadalmakban az együttműködő, együttérzésen, érzéseken és szükségleteken (is) alapuló személyes kapcsolatok helyett a szabályokon, hatalmon és erőszakon, büntetésen és jutalmon alapuló kapcsolatok lépnek előtérbe, ahol a külső megjelenés és a személytelen írásos utasítások (pl. törvények, rendeletek) a társas élet fő szervezői. A külső megjelenés alapján szerveződő kapcsolatok pedig megint csak a test eltárgyiasítását erősítik Lecsökken az érzelmi töltődés aránya, az érintés, ölelés, szexuális együttlét mennyisége és minősége is, a játékkal és rítusokkal (pl. ünneplés, vagy épp gyász) töltött idő. A társas támogatás hiányában evolúciósan korábbi, az emberek számára kevésbé hatékony stressz- és konfliktuskezelő stratégiák (agresszió és a másik hibáztatása; szorongás és szégyen, önhibáztatás; végső soron kiégés, lefagyás) kapcsolnak be, és válnak megszokottá. Ezek a stratégiák nemcsak eltérő lelki (gondolati, érzelmi) válaszokat, hanem testi (idegi, hormonális, immun) folyamatokat indítanak be. Ha hosszútávon felülkerekednek a társas kapcsolódás stratégiáján, a szervezet egyensúlyát is felborítják, és testi-lelki problémákhoz, majd betegségekhez vezetnek. A megoldatlan konfliktusok és negatív érzelmek (harag, szégyen, szomorúság) testben is megjelenő fájdalma és frusztrációja csökkentheti a test szeretetét. A fájdalomérzet fokozódik önmagában a társas kapcsolatok hiányától, vagy a társas elutasítás érzetétől, egyesek szerint ez igaz a fertőzésre adott válaszra (láz, rossz közérzet) és a gyulladásos folyamatokra (bőr, bél, asztma, érelmeszesedés) is.

Fogantatástól kezdve érzékeltük és tanultuk, hogy a környezetünk mennyire biztonságos vagy veszélyes, mennyire számíthatunk a többiekre probléma esetén. A civilizáció tagjainak összképe a világról és az emberekről könnyen lehet az, hogy „a világ tele van veszélyekkel, versenyezniük kell az erőforrásokért, és igazából csak magukra számíthatnak, ha valamire”. A veszélyérzet automatikusan kifelé fordítja a figyelmet, gyengíti a befelé figyelést. A testi-lelki elhanyagolás gyerekkorban, a gondoskodás mennyiségi vagy minőségi hiánya, ha feldolgozatlan élmények maradnak, akkor traumaként tárolódhatnak, nemcsak az erőszak és bántalmazás (szóban, fizikailag, vagy szexuálisan). Trauma esetén a legősibb stresszválasz, a lefagyás, a sokk kapcsol be, és mivel az élmény később sem kap társas figyelmet, empátiát, az adott élményhez tartozó emlékek, érzelmek, testi érzetek disszociálnak (leválnak) a tudatosan elérhető tartalmakról. Így a traumához kapcsolódó testrészek, vagy akár az egész test kevésbé érzékelhetővé válik, ha mégis figyelmet fordít rá valaki, akkor a traumatikus élmény aktiválódásával feszültség, fájdalom, és egyéb kellemetlen testi érzetek jelentkezhetnek.

A mód, ahogyan a saját testünkhöz (és általában véve magunkhoz) viszonyulunk gyakran tükörképe annak, ahogy a szüleink (vagy gondozóink) viszonyultak magukhoz és hozzánk gyerekként, és ez a kapcsolati minta generációról-generációra továbbadódhat. Ha szüleinknek kevés ideje volt arra, hogy gondoskodjanak rólunk (nemcsak fizikailag, hanem pl. érzelmileg is) és figyeljenek ránk, akkor felnőttként hajlamosabbak lehetünk elhanyagolni a testünket és elnyomni az érzeteit. Ha a szüleink az együttérzés helyett haraggal vagy szégyennel fordultak felénk, akkor hajlamosabbak leszünk ezekkel az érzésekkel viszonyulni a testünk felé, vagy annak részei felé. A szüleink azon mintája, hogy a külső megjelenés számít inkább, és kevésbé az érzések és szükségletek megélése, kommunikálása és kielégítése: öntudatlanul beépülhet a mi viselkedésünkbe is. Mindezeknek a szülői viselkedéseknek is lehet empátiát adni: a civilizáció tagjaként nagy munkateher használja fel a legtöbbőjük idejét és energiáját, csökkent a társas támogatás (törzsek és közösségi nevelés helyett elszigeteltebb családok), a nevelés régi bevált hagyományai eltűnőben, ill. gyakran ők is erőszakon alapuló szocializációban részesültek, vagy akár traumatizálódtak.

A civilizált életmód több olyan jellemzőjét lehetne még felsorolni, ami testi kellemetlenséghez, fájdalomhoz vezethet a testmozgáson (mozgáshiány vagy monoton mozgás sok ideig), a bioritmuson (minőségi és mennyiségi hiány az alvás és pihenés terén), és társas életen (szeretetalapú személyes kapcsolatok helyett szabály- és dominanciaelvű kapcsolatok) túl, pl. a táplálkozás (minőségi vagy mennyiségi éhezés, vagy épp mennyiségi túltápláltság), higiénia (az eredeti bélflóra kiirtása), szennyezés (zaj-, fény-, kémiai-, radioaktív- és bűzterhelés), spiritualitás (rítusok, adaptív kulturális és ökológiai víziók hiánya).

A testtel való kapcsolatunk megismerése, és annak megértése, hogy hogyan testesítjük meg életünk eddigi történetét, és a kultúrát, amelyben élünk, segíthet tudatosítani, most milyen stratégiákat alkalmazunk a testtel, segíthet empátiát adni a jelenlegi stratégiáinknak, és segíthet új, hatékonyabb stratégiákat választani.

Az alábbi írásokból megtudhatod, mik:

• a testtel való kapcsolat fejlesztésének és helyreállításának lehetőségei: Szia Testem! 3. rész
• A jól működő testkapcsolat haszna: Szia Testem! 1. rész