Holokausztozás a huszonegyes buszon

Így gyógyulnak a történelem fájó sebei

2020. augusztus 04. - Baratkozzatesteddel.blog.hu

A járvány bizonytalansága közepette ritmusadó rituálékba kezdtem kapaszkodni. Így kerültem közelebb többek közt a sábbáthoz, a zsidósághoz, és a transzgenerációs traumáimhoz. Nemcsak megrázó érzésekre és élményekre találtam, hanem felismerésekre és fontos tanulságokra is.

Ezekről meséltem nektek tömören ebben a videóban, és írtam részletesebben alatta a cikkemben:

A karantén alatt megnőtt az igényem ritmusadó, biztos pontokra a napomban és a hetemben, ezért próbálgattam ki és építettem be a menetrendembe néhány rituálét. Volt köztük keresztény-eredetű, zsidó, hindu, muzulmán – szúfi, buddhista, pogány, vallásfüggetlen és kifejezetten materialista is. A sábbátolás apránként eresztett gyökereket nálam. Először öt éve, egy izraeli út kapcsán vettem részt a zsidók hetének eme fénypontján, a Teremtés hetedik napját ünneplő (péntek esti) szombatfogadáson. De a karantén előttig ebből csak annyi maradt meg, hogy szombatonként sábbát sálommal köszöntem azoknak, akikről tudtam, hogy van ennyi közük a zsidó kultúrához.

Most viszont lépésről-lépésre beleépült a pénteki rutinomba a gyertyagyújtás, az éneklés, az imamondás, a pihenés és szellemi önfejlesztés, a zsidó felmenőkről való megemlékezés is. Számtalan dolgot unortodox módon csinálok, mert figyelek magamra és a testemre, hogy melyik szokás milyen hatással van rám, melyik jön autentikusan, és csak azt és úgy tartom meg, amit a sajátomnak érzek. Ezzel együtt is, ünnepi, "szent" hangulata lett számomra ezeknek a rituáléimnak. És éreztem, hogy ahogy otthonosan belakom és építgetem a szokásrendet, úgy valóban megkapom azt a kiszámíthatóság és biztonság élményt, ami annyira rám fért a járványügyi intézkedések és a bizonytalanság közepette.

Pár hete, szombat reggel kirándulni indultam itthonról, vidáman dúdoltam az egyik szombatváró dalt az utcán. Épp szembejött egy ortodox zsidó család, kedélyesen rájuk köszöntem, visszaköszöntek, folytattam az éneklést a földalatt a metrón áramolva, és a 21-es buszra szállva is. Ott eszembe jutott egy erdélyi zsidó dal, amit a Gryllus testvéreknek köszönhetően ismerek. Automatikusan elkezdtem azt is énekelni:

Ég, testvérek, ég! Ég!
Jaj, a mi árva kis városunk ég!
Dühöng a szél,
Szörnyű táncot járnak benne a vad lángok
Recseg, ropog, omlik minden –
Vöröslik az ég!
Ők csak állnak és csak nézik
Szörnyű szörnyűség
Ők csak állnak és csak nézik –
A városunk ég!

Ég, testvérek! Ég, testvérek, ég!
Jaj, minden perccel közelebb a vég,
Városunkkal együtt veszünk,
Pernye, korom, hamu leszünk...

De ennél a sornál nem tudtam folytatni, mert valami különös indult el bennem. Az egész testem lúdbőrözni kezdett, hideg markolt a szívembe, egyre erősebben hömpölygött odabenn valami. Én csak énekeltem tovább ezt az utolsó pár sort. Könnyek jöttek, majd elkezdtem sírni. Először csak hüppögtem, de nálam már az is nagy szó. Nagyon ritkán sírok, kevesebbszer, mint szeretnék. De most felszakadt valami. A "pernye, korom, hamu leszünk" sor a Holokauszt tükrében különös súlyt kapott, és nagyon élesen megjelent az érzés: milyen lenne, ha valaki most pernyét, kormot, hamut csinálna belőlem? Az én testemből, amit annyira szeretek, az életemből, amiben annyi lehetőség van. Mi játszódna le bennem, ha tudnám, mindjárt vége mindennek, meg fognak ölni és el fognak égetni? Kétségbeesés, rettegés, lefagyás, felfoghatatlan veszteség, értetlenség, kiszolgáltatottság, tehetetlen erőtlenség, fájdalom, mély gyász, gyűlölet...

Aztán eszembe jutottak az ükszüleim és a rokonaik, akikkel ezt tényleg megtették. Rettenetesen sajnáltam őket, és mindenkit, aki hasonló sorsra jutott. Bár nem ismertem az ükszüleimet, sőt, ezen az ágon a dédszüleimet sem, mégiscsak, egy megszakítatlan láncolatban köt össze velük az a szoros, szerető szülő-gyerek kapcsolat, amit viszont jól ismerek a saját életemből. Most megjelentek előttem az ükszüleim, és a rokonaim, akiket Auschwitzban vagy másutt öltek meg. Pernyévé, korommá, hamuvá tették őket. Láttam, ahogy ez történik. Hangosan zokogtam a 21-es busz hátuljában. Eszembe jutott, hogy talán vissza kéne fogni magamat, szegény utastársak nehogy megijedjenek vagy kínosan érezzék magukat. De úgy döntöttem, hogy ez egyszer nem leszek előzékeny, se végletekig udvarias, és hagytam, hadd jöjjenek a könnyek, a hangok, a rázkódás.

Aztán kizokogtam magam, már csak hüppögtem. Sokszor bejárt gondolatkörök jöttek a gonoszról és az isteni jóságról. Ha létezik Isten, hogy hagyhatta ezt? Dédpapámé is ez a keserű kérdés. Az ő válasza pedig valahogy így szólt: "Ha létezne Isten, nem hagyta volna, hogy ez megtörténjen". Sok éven át egyetértettem vele. Nem tűnt igaznak, hogy a Holokauszt alatt Istenen felülkerekedett volna egy gonosz hatalom, ahogy az sem, hogy egy isteni beleegyezéssel történt meg minden. De most, a 21-es buszon, az Istenhegyi úton felfele utazva, távolzötykölődtem a dédapai választól, és most ez a mondat jött: "Ha létezik gondviselés, akkor hagyta ezt". Érdekes gondolatnak tűnt, úgyhogy elkezdtem töprengeni: miért hagyta volna?

Képek villantak be a zsidók történelméből, amivel csak nemrég kerültem jobban tisztába. Jelenetek, ami másképp de ugyanúgy rettenetesek voltak. Egy több ezer éves eseményláncolat, aminek elemként magába foglalja a Holokausztot is. Aztán a többi világtörténelmi tragédia képei rémlettek fel. Meg a Mátrix trilógia Építésze, és Harari. A történelem, mint emberek vágyainak, csoportjainak, érdekeinek állandó kölcsönhatása, és változása. A tragédiák, mint a feszültségek kisülése. Ez a nézőpont absztrakt és semleges volt. Nyugodt, sima és hűvös. Nem vesztettem el az előző nézőpontot, ahonnan nézve a Holokauszt felfoghatatlan, égető gyásszal tölt el, de megjelent ez a másik is.

Aztán megkérdeztem magamtól, ha egyszer megtörtént a zsidók módszeres irtása, van-e bármi az egészben, ami kapcsán meg tudom érezni a gondviselés jelenlétét. Furcsa kérdés lehet elsőre, de... van-e bármi, ami miatt hálát tudok érezni? És tudtam hálát érezni afelé, hogy vagyok. A felmenőim élete többször egyetlen hajszálon múlott, tényleg rengeteg apró tényezőnek kellett együttállnia, hogy ne haljanak meg, az élet továbbadása előtt.

Tudtam hálát érezni afelé, hogy sírhattam. Nagyon felszabadító volt. Annyira jól esett könnyekbe önteni azt a fájdalmat, amit hordozok magamban a Holokausztból. Mintha átmosott, kitisztított volna. Biztos voltam benne, hogy minden egyes sábbátolás segített felkészülni arra, hogy "ki tudjam hordani" ezt a zokogást.

Hálás voltam azért is, hogy ilyen közel kerültem a lágy, sérülékeny, véges, gondoskodásra és szeretgetésre szoruló énemhez. Átsejlett valamiféle bölcs szépsége annak is, hogy mi emberek mind megszülettünk, és meg is halunk, hogy földi életünk múlandó és törékeny.

Hálás voltam, hogy ismerhetem a felmenőim történetét, és hogy emlékezhetek rátok. Átjárt a gondolat, hogy megérdemlik, hogy emlékezzek rájuk. Olyan volt, mintha a síráson keresztül meglátogattam és megszeretgettem volna őket.

Hálás voltam, hogy tudott változni a viszonyom a transzgenerációs Holokauszt-traumámmal. Amikor először kezdtem el érdeklődni és kérdezősködni a témában, akkor az iszonyat, a fájdalom, az igazságtalanság haragja, a félelem dominált bennem. És minél közelebb mentem hozzá, ezek annál erősebbek voltak. Bár lehetetlennek tűnt az elején (és igazából a közepén is), de most már azt mondom, profitáltam belőle, hogy foglalkozni kezdtem ezzel. Segít jobban átérezni mások traumáit, megérteni egyes jelenségek és tünetek okát. És mintha felvértezetebb lennék a kihívásokkal, nehézségekkel, tragédiákkal kapcsolatban is, és jobban eszemnél tudnék maradni olyan helyzetekben, ahol korábban teljesen elvesztettem magam.

Ezt a történetet később elmeséltem a barátaimnak, és most elmeséltem neked is. Közben újra és újra átéltem azt, ami történt. Ahogy másoktól figyelmet kaptunk, én és a történetem, az segített egyre mélyebbre jutni a megértésben, és nyugvópontra kerülni. Hálás vagyok ezért is, hogy volt kinek elmesélni a történetet, volt, aki meghallgasson.

Nem tudom, létezik-e Isten vagy a gondviselés. De ha létezik, akkor sem abban számítok rá, hogy biztosan hosszú, egészséges, boldog és igazságos életet ad nekem. Hanem abban kérem a segítségét, ami miatt hálát is tudtam adni: hogy tudjak érezni, érzelmeket kiadni, emlékezni, mesélni és meghallgatást kapni.

Nemcsak azért írtam le neked ezt a történetet, mert megelőlegeztem a meghallgató figyelmedet. Inkább azért, mert több tanulsága is volt a történetnek, ami hasznos vagy érdekes lehet neked is:

Kiszámíthatatlan, bizonytalan, vészterhes időkben fontos lehet, hogy megteremtsük magunknak azokat az elkülönített időket, amikor kapcsolódhatunk a biztonsághoz, kiszámíthatósághoz. Ebben segíthetnek a rituálék is, legyenek vallási eredetűek, vagy egészen világiak.
Ha a belső biztonság elér egy mértéket, akkor elég erős teret fog teremteni ahhoz, hogy megjelenhessenek a nehéz érzések. Mint egy alkimista törhetetlen edénye, a biztonság lehetőséget ad a bennünk zajló folyamatoknak, hogy felolvadjanak, vegyüljenek, kölcsönhassanak, változzanak. Ez visszafele is igaz: ha találkozunk egy belső feszültségünkkel, "szörnyünkkel", az azt is mutathatja, hogy készen álltunk rá. Hogy volt elég belső erőnk ahhoz, hogy beengedjük a tudatba, és ne nyomjuk vissza a nem-tudatos részébe a lényünknek. A belső feszültségek kezelése pedig azzal ajándékoz meg, hogy szabadabban tudunk érezni, cselekedni és szeretni.
A múlt, nemcsak a gyerekkor, hanem a felmenőink történetei és a történelem is, olyan belső feszültségeket ültethet el bennünk, amiknek talán nem is vagyunk a tudatában. A városiasodott, pláne globalizált világban pedig, ahol rengeteg ember olvad össze egyetlen tömeggé, a belső feszültségek is összekapcsolódhatnak, és néha olyan katasztrófához vezetnek, amilyen a Holokauszt is volt. Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én hiszek abban, hogyha elég ember tudatosítja és dolgozza meg a belső feszültségeit, akkor csodák történhetnek velünk. Olyan társadalmakat és jövőt építhetünk, amiről korábban azt gondoltuk, hogy teljes mértékben lehetetlenek az "emberi természet" miatt.

Ha bármit megmozdított benned ez az írás, szívesen veszem, ha megosztod velem.

2020 augusztus 4.
dr. Tihanyi Benedek T.
Élményjóga-oktató, kutatóorvos, meseterapeuta, testtudat tréner