tippek, élmények, vélemények a testi-lelki egészségről, jó közérzetről

Barátkozz a testeddel

Miért örülök, hogy jógázom? III. Gyönyör és Egység

2018. március 21. - Baratkozzatesteddel.blog.hu

Emlékszem a megdöbbenésre, amikor életem első jógaórája végén a relaxáció közben az oktató kiadta azt az önszuggesztiót, hogy „érzem, ahogy testemet átjárja az oldódás kellemes, bizsergető érzése”… fogalmam se volt, miről beszél. Arra is emlékszem, hogy amikor a hatodik óra környékén a gyakorlatok utáni fekvő lazításban először megtapasztaltam azt a furcsa, bizsergető, meleg, kellemes érzést, akkor rögtön tudtam, hogy erre utal mindig az oktató. Olyan volt, mint egy kisülés, finom lúdbőrzés, hasonló a szexuális izgalom érzeteihez, vagy az orgazmushoz, vagy a legfinomabb nyújtózásokhoz és ásításokhoz, vagy ahhoz, amikor nagyon sok állás-járkálás után végre vízszintesbe teszem magam, vagy amikor belemerülök egy kád forró vízbe.

A következő két évben csak hetente-havonta jógáztam otthon egyedül, és habár általában rátaláltam erre a finom lazító érzésre, mégse vettem rá magam a rendszeresebb gyakorlásra. Aztán 2007 telére egy érzelmi mélypontra kerültem, alig volt kedvem a napi tennivalókhoz, alig ismertem magamra, és nem tudtam, hogyan segíthetnék magamon. Szilveszter estén a szobámban jógázgattam, és a relaxáció alatt egy csodálatos, erős extázist éltem meg, mintha fehér fénnyé változtam volna, ahogy a sivanandás relaxációs szöveg is mondja, és perceken át csak sugároztam és lebegtem ebben a gyönyörben. Az újév ép kapóra jött egy fogadalomhoz: a következő évben minden nap jógázom. Ez volt életem egyetlen komolyabb szilveszteri fogadalma, és –eddig- a legjobb is.

Valóban szinte minden nap jógáztam, és a tapasztaltam magamban azt is, hogy a relaxáció gyakorlásával a testem egyre nagyobb részét egyre gyorsabban és erősebben tölti ki ez a nyugtató, feltöltő érzés. Elkezdtem tudni alkalmazni ezt a lazító figyelmet a testgyakorlatok és a légzés közben is. A relaxációs szöveg szerint ilyenkor „elérkezem az életerő kiapadhatatlan forrásához, lényem valódi középpontjához… és bármikor visszatérhetek ide, amikor csak szükségem van rá”. Úgy éreztem, rengeteg energiát és önbizalmat merítek ezekből a jógás gyönyörökből, és a hétköznapokban is visszataláltam a lelkesedésemhez és a derűmhöz is.

Kezdetekben azonban többször volt fájdalmas, ahogy a jógázás után a szobámból kilépve szembesültem a hétköznapi élet konfliktusaival – és azt hiszem a saját ideges reakcióim idegesítettek a legjobban, hová lett a sántisántisánti és a békés lazító mosoly az arcomról? Érteni véltem a szerzeteseket, akik egy védett és nyugodt helyen hódolnak teljes figyelemmel a belső folyamataiknak. Viszont egy idő után elkezdtem kihívásként tekinteni azokra az élethelyzetekre, amik bosszússá tettek, megijesztettek vagy bűntudattal töltöttek fel, undorítottak vagy elszomorítottak. Gyakoroltam, hogyan tudom ilyenkor is elfogadni azt, ami van, hogyan tudom átértelmezni a helyzeteket vagy a hozzájuk való viszonyulásomat, hogyan tudok ilyenkor is visszakapcsolódni a bennem lévő nyugalom- és energiaforráshoz. Ez azzal is együttjárt, hogy egyre jobban tudtam arra figyelni egy konfliktusban is, hogy szó szerint mit mond a másik, hogy vajon mit akarhat, ahelyett, hogy én mit hallok-vetítek bele. Több figyelmem maradt a konstruktív megoldásokra, a sérelmek kiosztása és benyelése helyett.

Egy idő után elkezdtem gyakorolni a meditációt is, és az oldódás kellemes, bizsergető érzete elkezdett kapcsolódni ahhoz az élményhez, ahogy kinézek a szememen, hallgatok a fülemen, szagolok, ízlelek, tapintok. Elkezdtem tudatosítani magamat, mint egy lényt, aki érzékeli a külvilágot és kapcsolódik hozzá, és a külvilág szemlélésében is megjelent a lazító gyönyör. Amikor hosszú perceken keresztül néztem egy gyertyalángot, egy fát, a napfelkeltét, vagy hallgattam a madarak csicsergését, vagy a Duna hangjait, és meditáltam rájuk, elkezdtem megélni, ahogy a köztünk lévő határok gyengülni, oldódni kezdenek, majd megszűnnek. A testemet kitöltötte a finom bizsergés, ami mintha folytatódott volna mindenfelé. Ezeken az élményen keresztül értelmet nyert a jógaoktatóm tanítása arról, hogy a mindenséget átjárja valami univerzális életerő, energia, és a relaxáció közben azért érezhetjük az áramlását, mert olyankor feloldjuk a belső blokkokat, felszabadítjuk a csatornákat. Szintén ezek a tapasztalatok adtak értelmet azoknak a korábban semmitmondó gondolatoknak, hogy én és a Világ elválaszthatatlan egységként alkotunk egy teljességet, hogy az én és nem-én felosztás egy illúzió.

Természettudományos osztályba jártam gimnáziumban, utáni az orvosi egyetemre, és az egység világképe összekapcsolódott a tanulmányaimmal, a tudományos világképpel. Amikor fizikát, kémiát, vagy biológiát tanultam, felerősödött bennem az a megélés, hogy minden, amit tapasztalok a világból vagy magamból, ugyanolyan építőkövekből épül fel, és ugyanazok az erők mozgatják. A két év anatómia és az egy év élettan tanulást egy-egy szigorlati vizsga zárta le, amin teljes eksztázist éltem meg, mintha pontosan tudnám a molekuláktól a sejtjeimen és szerveimen át a testrészeimig hogy mi hol van, mire való, mintha szó szerint minden atomomhoz tudnék tudatosan kapcsolódni, és fel tudnám tölteni életerővel.

Az egység-élmény azonban segített mélyebben átélni a művészeteket, a történelmet, a filozófiát, sőt, olyasvalamit is, amihez korábban szinte semmi affinitásom nem volt: a vallást és a rítusokat. Akár egy keresztény misére mentem el, akár egy muzulmán mecsetbe, tudtam, hogy az egységre szeretnék emlékezni, szeretném felidézni azt az élményt, hogy kapcsolódni tudok magamhoz, fel tudok oldódni, és kapcsolódni tudok a világhoz. Életemben először lettek élményeim arról, hogy milyen lehet hívőnek lenni, hogy mit jelenthet másoknak az Isten, vagy istenek szó, habár a saját szavajárásomban nem igazán telepedtek meg ezek a kifejezések.

Egyre nőtt bennem a vágy, hogy ezt a tapasztalatomat a jógával, a gyönyörrel, az egységgel megosszam másokkal is. Hatalmas örömet jelentett jógát oktatni, és lehetővé tenni a tanítványok számára, hogy megismerjék ezeket az élményeket, és velük együtt, az ő jelenlétük által sokszorozva átélnem nekem is. Tulajdonképpen mindenhez, amivel azóta foglalkoztam és foglalkozom, többek közt az motivál, hogy én magam emlékezzek erre a tapasztalatra, és hogy megosszam ezt az egység-élményt és közösen átélhessem másokkal: a jógaoktatás mellett az éneklés a hangfürdő kórusban, az önismereti kísérés, a test-tudat kapcsolatról szóló tudományos kutatásaim és ismeretterjesztő munkáim…

Tanulságos lehet megosztanom, hogy a jóga-gyönyörhöz és egység-élményhez kapcsolódott egy nehéz folyamat is saját magammal – ennek a folyamatnak a megértéséhez már inkább a pszichológiától és önismerettől kaptam támpontokat, és nem a jóga tanításaitól. Egy kedves visszatérő gondolatom az volt, hogyha most bezárnának váratlanul egy sötét pincébe, és nem mondanának semmit, azt se, hogy kijutok-e innen még valaha, akkor is mennyire jól ellennék odalent, egyedül, Egységben. Szerettem magamban, hogy nincsen semmire szükségem a boldogsághoz, és kifejezetten energetizált a gondolat, hogy bármikor meghalhatok. Persze, közben éltem egy hétköznapi életet, a spirituális aszkéta és a hétköznapi éneim valahogy azzal a szerződéssel fértek meg egymás mellett, hogy a „földi” énem bármit tehet, amit csak akar, viszont bármelyik pillanatban képesnek kell maradnom arra, hogy átéljem az Egység derűjét, nem szabad annyira bevonódnom a múlandó ügyletekbe, nem szabad annyira ragaszkodnom semmihez és senkihez, hogy eltávolodjak ettől. Elvártam magamtól az ügyességet, hogy bármikor gyönyörrel és nyugalommal töltsem fel magam, pusztán azzal, hogy az Egységre gondolok. Utólag látom, hogy könnyű volt ezt a – most elbizakodottnak tűnő – énképet kialakítani az akkori stabil, kipárnázott, szinte mindent megadó élethelyzetemben.

„Pofonként” ért, amikor harmadéves koromban elkezdtem elveszíteni a kapcsolatot a gyönyörrel. Hiába gondoltam az egységre, lazulásra, nem jött az élmény. Kiüresedett, és ezzel a legfontosabb problémamegoldó, önszabályozó módszerem vált semmivé, érthetetlenül. Egyszerű büntetés lenne a sorstól? Ahány év gyönyörben volt részem, az egyensúly érdekében most annyi év szenvedés vár rám? Letargiába estem, és nem tudtam elképzelni, hogy valaha fogok még lelkesedni valamiért. Megjelent bennem az önhibáztatás is, és voltak próbálkozásaim arra, hogy teljesen leszámoljak a belső gyönyörrel, leépítsem az életemben, soha többé ne keressem, ne várjam, mert veszélyes, és eltávolít a földi éntől, a belső motivációtól. Utólag értettem meg, hogy az addigi „minden rendben az életemben” kép ekkor bomlott fel, mert megrendült a hitem az orvosi pályában, és nem találtam magamban a motivációt az egyetem befejezéséhez, nem tudtam, mi lesz velem. Ma úgy látom, hogy nem a gyönyör önmagában hozta a nehézséget, nem egy kozmikus egyensúly miatt szakadt rám ez a szenvedés. A könyörtelen elvárás saját magam felé, hogy mindig fel kell tudnom töltődni gyönyörrel, mindig fel kell tudnom idézni az Egység-élményt, meg az az énkép, hogy én csak akkor vagyok valódi önmagam, amikor nyugodt és derűs vagyok, és ebből következően az a stratégia, hogy a feszültségeimet (haragomat, szomorúságomat, félelmeimet) dolgozzam át önmagamban, ne használjam az ő energiájukat helyzetek megváltoztatására, és ne mutassam meg… Ezek a mintáim távolítottak el „paradox” módon az energia-forrástól és Egységtől. Ezek a mintákat korábbról, a jógázás előttről is hozom, viszont a mód, ahogy a jóga tanításait értelmeztem, felerősítették őket.

A mostani énképem szerint az öröm, vagy akár a gyönyör, egy jelzés arról, hogy a szükségleteim eléggé ki vannak elégítve – függ többek közt a külső helyzettől, és attól is, hogyan értelmezem a külvilágot, és hogy hogyan gondoskodom saját magamról. Egy fontos képességnek tartom, hogy figyelni tudok magamra, a testemre, át tudom élni, hogy ebben a pillanatban teljes biztonságban vagyok, félre tudom tenni egy időre a jövővel kapcsolatos gondolatokat, meg tudok bízni a jövőbeli önmagamban, hogy a jövőbeli problémákat meg fogja tudni oldani, hogy el tudok lazulni, át tudom élni az örömöt és gyönyört a testemben, hogy meg tudok nyílni külső élmények felé, fel tudok oldódni… és azt is, hogy mindezt se magamtól, se az élettől nem várom el mindig. Azaz, néha most is aktiválódik az elvárásom az azonnali gyönyörre. Sikernek könyvelem el, ha megfejtem, hogy egy rossz érzésem mögött ez áll, és még nagyobb sikernek, ha meg tudom magam nyugtatni, hogy feszülten és boldogtalanul is OK vagyok.

Nézd meg az energiáról szóló TEDx előadásomat és az energia tudományos magyarázatáról szóló cikkemet is. 

dr. Tihanyi Benedek
testtudat tréner, jógaoktató, kutatóorvos
hírlevél, face group, face page, e-mail,
baratkozzatesteddel.blog.hu 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://baratkozzatesteddel.blog.hu/api/trackback/id/tr113719428

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.