Mikor ordítottál utoljára? Lehet, hogy csak mondani akartál valamit valakinek, aki messze állt tőled, vagy örömödben ordítottál, lehet, hogy testi fájdalmadban, vagy azért ordítottál, mert dühös voltál. Most vegyük azokat az ordításokat, amik dühből fakadtak.

Fel tudod idézni azt a másodpercet, amikor megjelenik, feltör ez a vágy, hogy valamit nagyon hangosan, és vélhetően nagyon durván a másik fejéhez vágj? Ez egy borzasztóan izgalmas pillanat. Benne van az egész élettörténeted.

Benne van, hogy mik lettek a vörösposztóid.

Benne vannak a génjeid, hogy a temperamentumod mennyire hajlamosít agresszióra, hogy a magzatkortól kezdve az egész gyerekkoron át milyen történetek tanítottak az életre. De benne van az ordítás előtti pillanatban a tegnapi alvásod minősége, és az aktuális időjárás is.

Ilyenkor az egész tested ugrásra kész, az idegrendszered mozgósítja az izmaidat, a hormonjaidat, minden készen áll a támadásra.

Az ordítás előtti pillanat azért is nagyon izgalmas, mert ekkor hatalmadban áll teljesen visszafojtani. Diktálhatja a józan ész, vagy egy jógyerek énrész. Az illem, hogy nem szabad még csak megemelni se a hangot, vagy a félelem, hogy mi történik, ha mégis ordítozol.

Ez remek lehetőség arra, hogy a tudatból kiszorítsd a dühödet, akár elhidd, hogy túl vagy ezen a „szégyenletes” érzésen. De a testben ott marad. A test ennél egyszerűbb lélek, és emlékszik arra, hogy valaki készenléti parancsot adott neki, és várja a rajtjelet. Mint a kutya, aki azt hiszi, a gazdi mindjárt leviszi sétálni, és addig nem nyugszik, amíg tényleg el nem indulnak.

És itt kerül porondra, sőt reflektorfénybe a testtudat. Ha tudsz a testedre figyelni, nagyobb eséllyel észreveszed, ha nem megoldottál, átalakítottál egy érzelmet magadban, hanem elfojtottad. Észreveszed és már ismerősként köszöntöd azokat az apró, elsőre nem is könnyen megragadható érzéseket, amik megsúgják, hogy feszült maradtál.

A feszültség átalakításának rengeteg módja van. Külön művészet a helyszínen, a konfliktusban nyílttá tenni és kapcsolódásra használni. Ha már kint vagy a helyzetből, és akkor szeretnél valamit kezdeni vele, a testmozgáson, a friss levegőn át az egyik legkézenfekvőbb út… az ordítás!

Persze, csomó helyzetben ez nagyon furcsán venné ki magát, nem mindig tudunk kikiránuldni magányos hegyoldalakba, ilyenkor akár a legerősebb hangod is tompíthatod ha ráharapsz egy pulcsira/törölközőre. A fogmosás végén a gargalizálás is remek lehetőség hogy elfogadott módon kiadd magadból a legnagyobb hangot is.

Van, hogy nem is tudod magadról, hogy volt benned valami feszkó, de ha kipróbálod, hogy esik ordítozni, rájössz, hogy most valami felszabadul, kiengedődik, hangot kap, ami szeretett volna kijönni.

Barátkozz a hangoddal, sétáltasd meg néha, és engedd el póráz nélkül.